Hung(a)ry for dry wine??
Ezzel a mottóval tartottunk magyar kóstolót 2009. március 2-án, hétfőn a londoni Magyar Kulturális Központban. Itt és most szeretnék ŐSZINTÉN beszámolni a tapasztalataimról.
A kóstoló ötlete tavaly szeptemberben pattant ki a fejemből, illetőleg, egyszer már rendeztem egy ilyet 2007 decemberében, ha jól emlékszem, szűkebb körben. A mostanit először londoni sommelier-barátaimnak-kollégáimnak szántam, mint egy kis informális kóstolót, hadd ismerjék meg jobban a száraz magyar bort. Csak azért, mert szerintem nem teljesen egészséges, hogy Angliában mindenki azt hiszi, Magyarországon csak édes borokat termelnek (már az angol fogyasztók azon részére gondolok, akik képesek elhelyezni a térképen Magyarországot).
Jóllehet, zászlónkra tűzhetjük Tokajt, és ki kell húznunk magunkat, ha dicsérik, de azért mégiscsak 22 borvidékünk van, és Hegyalja mégiscsak egy ezen 22 közül. Az sem teljesen egészséges, hogy egy mondjuk nagy jóindulattal középszerű francia, spanyol, olasz, ausztrál, vagy akár német bort is sokkal könnyebben el lehet adni Angliában, mint egy csúcsminőségű magyar bort.
***
Csúcsminőség…erről jut eszembe a legnagyobb aranyköpés, amit életemben hallottam.
(Mádon nézegetjük a frissen metszett tőkéket a Szent Tamásban. A szövegkörnyezet most nem fontos.)
„…hogy az energiáinkat ezentúl a csúcsminőségű fehérbor elérésére fordíthassuk. Ehhez először is le kell tisztázni, hogy mi is az a csúcsminőség? … Csúcsminőség az, … amit még nem értünk el …”
Persze ki más is mondhatta volna, mint: Szepsy.
***
Visszatérve a kóstolóhoz. Egy palack bor ugye nemcsak 5-6 embernek elég kóstolásra, hanem akár többnek is? Ekkor gondoltam egy merészet, éspedig azt, hogy miért is ne hívjak meg komoly, véleményformáló szakembereket a bor világából? Borkereskedőket, szakírókat…még több sommelier-t.
Nem szerénykedtem a vendégek kiválasztását illetően, „ha lúd, legyen kövér” - alapon, meg kell hívni a legkomolyabb embereket, akik csak elérhetőek. A gondolatokat e-mail- és telefon-hadjáratok követték, és november közepére kiderült: reális esélye van, hogy jönnek, de február végénél korábban nem lehet a kóstoló. A borszakíró MW-k addig be vannak táblázva. Ezen a ponton viszont az informális kóstoló máris kinőtte kereteit, és rendezvénnyé avanzsált.
A borokat a borászok küldték, köszönet érte. És köszönet a Vinoportnak is, akik raktározták és útnak indították a sok-sok borral teli kartont, ami januárig összegyűlt. Köszönet Bödőcs Robinak, az ITDH igazgatójának, Jerabek Tibornak és Nagy László reményteljes zalai borászifjúnak, akik önzetlenül segítettek a kóstoló lebonyolításban. Köszönet Dr. Takács Ildikónak is, aki rendelkezésemre bocsátotta a londoni Magyar Kulturális Központ kicsi, de tündéri koncerttermét. Nem utolsósorban köszönet Lánczi „Lucien” László borkereskedőnek, aki további tételeket ajánlott fel a rendezvényre.
Meglepetésünkre sokan eljöttek, legfőképp borszakírók és sommelier-k. Sajnos - szintén meglepetésünkre - nem sok angol kereskedő volt kíváncsi az eseményre, a magyar borimportőrökön kívül. Ott volt Jancis Robinson MW, Angela Muir MW, Caroline Gilby MW, Liz Robertson MW (Kelet-Európa-szakértők), David Gill MW borkereskedő (Bottle Green, a Hilltop Riverview családjának a forgalmazója), Steven Spurrier (Decanter-főguru, a párizsi L’Academie Internationale du Vin alapítója), Patrick Schmitt és Gabriel Savage a The Drinks Business Magazintól, David Copp író, Lánczi „Lucien” László a Malux-tól, és sok-sok sommelier (Arthichoke, Crispins Wine Bar, Gordon Ramsay, Andaz-1901, La Trompette, Texture, Hibiscus...), jó néhány magyar sommelier is, no meg Bukolyi Mariann és Ádász Kata, a Westbury Communications képviseletében. Philipp Oser "átugrott" Zurich-ből és néhány perccel a kezdés után, legnagyobb örömünkre betoppant ifj. Szepsy István is, Forczek Ákossal (Top Selection) És a Hibiscus sommelier-jével, ő aznap reggel jött Londonba, borvacsorákat tartani. A termelők maguk mutatták be boraikat. Sajnos nem tudott jelen lenni Isa Bal jelenlegi Sommelier-Európa-bajnok, a The Fat Duck sommelier-je, és Gerard Basset MW MS, egykori Sommelier Európa- és világbajnok.
Először némi általános információkat vázoltam fel Magyarországról, rövid bortörténelmi összefoglalóval, majd 16 boron mentünk végig, melyek közül 11-et én mutattam be, 5-öt a termelők, végül mindenki saját maga kóstolta a mintákat. 51 tétel érkezett, 102 palack. Ha őszinte és tárgyilagos szeretnék maradni, akkor azt is elmesélem, hogy a saját prezentációmtól nem vagyok elragadtatva, talán többet is szólhattam volna talajokról, termőhelyekről és technológiákról, és kevesebbet ízekről és illatokról. Mindenesetre a borszakértőket szerencsére nem én érdekeltem, hanem a borok, melyektől ők viszont el voltak ragadtatva.
Közülük is legfőképp a fehérboroktól, egyértelműen az őshonos fajtákat tartották nagyon izgalmasnak: Furmintokat, Hárslevelűket, Ezerjót és Olaszrizlingeket. Bussay Szürkebarátja (06) és Olaszrizlingje (07) nagyot aratott. Nagyon tetszett nekik a Maurus Ezerjó (07) teltsége és finom fűszeressége, a Györgykovács Hárslevelű (06) olajossága, finom kövessége, és Balassa dűlőszelektált Furmintjai (Betsek és Mézes-Mály).
Ezekkel talán lehetne kezdeni valamit, gondoltam, bár Angela Muir és Liz Robertson őszinte véleménye a kóstoló végén sajnos megnyitotta a hidegzuhany csapját, s az ébresztő víz egyenest az illúzióinkra hullott.
A vörösborokról az volt a sommelier-k egybehangzó véleménye, hogy bár kiválóak, sajnos irreálisan drágák. Ennyiért nem lehet őket eladni Angliában. Az árakkal nagyon óvatosan bántunk, természetesen a termelők által megadott ex-cellar-árak szerepeltek a kóstolóíveken, ahol kisker- vagy nagyker ár állt, vagy magyarországi ár, ott azt is feltüntettük, precízen.
Nagyon tetszett nekik Malatinszky Cabernet franc-ja (06), a bor mélysége, ízegyenletessége, tisztasága, sokan érdeklődtek a pince iránt. Tetszett nekik a Barbár ízmélysége és komplexitása, a Merengő (06) kereksége és hihetetlen összetettsége. A Weninger Kékfrankos (04) feszessége, húsossága és mineralitása, mely szerintük sokkal izgalmasabb, mint más mittelburgenlandi kékfrankosokéi.
Steven Spurriernek nem tetszett a sav-extrakt-arány néhány Bikavér és Pinot esetében, amikor kérdeztük a véleményét, halkan megjegyezte: "…maradjunk annyiban, azért a Pinot noir jobb Burgundiában". Valóban, egyik-másik egri bor egy kicsit fáradt volt, vagy rendezetlen, persze nem kétséges, első osztályú pincékből származtak, kitűnő borászok kezei alól, valószínűleg nem a legjobb évjáratot hoztuk belőlük. Természetesen a kóstolók ledöbbentek a nagy vörösboroktól is (Bikavérek, Solus, Kopár, Barbár, Merengő...), de szerintük ezekért az árakért ezek a borok itt eladhatatlanok.
A sommelier-k számára szintén a fehérborok jelentettek óriási meglepetést. Szerintük sokkal inkább el lehetne eladni egy közepes árfekvésű száraz magyar fehérbort (bár azt is hihetetlenül nehéz), mint bármilyen magyar vörösbort. Néhány MW szerint "Magyarországnak 70 %-ban fehérbort kellene termelnie, ez nyilvánvaló".
A kóstoló végefelé elbeszélgettem több borszakíróval, akik kívülről-belülről ismerik az angol piacot, miután megveregették a vállamat, egyöntetűen azt tanácsolták: ha esetleg, merő véletlenségből azon töröm a fejemet, hogy ezeket a borokat elkezdjem importálni, kérnek szépen, inkább ne tegyem, úgymond nem tartják jó ötletnek, nem is beszélve a jelenlegi világgazdasági helyzetről.
Angela Muir MW a kóstoló után:
„Fantasztikus szelekció volt, a borok legjobbja csodálatos íz-intenzitással rendelkezik, mely a kóstolót igazán felejthetetlenné tette. A legérdekesebbek közül jó néhány nem a könnyű ihatóságáról ismerszik meg, és ezért minden bizonnyal nehezen is adható el itt. Itt nem a minőségükre gondolok, sokkal inkább ízbeli divatokra. A helyi borpiacon szinte minden fehérbor nagyon alacsony polifenoltartalmú, vagy teljesen polifenolmentes. Ez igaz volt a Hilltop-borokra is, ez az oka annak, hogy azok egy kicsit szerényebbnek tűntek a többihez képest. A polifenolok a fehérborokban – mint a tannin a vörösökben – szépen kerekednek a palackos érlelés során. Ha a bor komoly gyümölcsösséggel rendelkezik, akkor ez csodálatosan finom és összetett ízt eredményezhet az évek folyamán. Közép-Európa bortermelő országai (különösképpen Magyarország, Szlovénia és Horvátország) úgy tűnik komoly „szerelmi viszonyba” kerültek a polifenolos fehérborokkal, anélkül, hogy a termelők különösebb ügyet vetnének arra, hogy a borok jól iható állapotukban kerülnek-e piacra. Nagyon figyelmesnek kell lennünk, ha meg akarjuk különböztetni a mineralitást, a koncentrációt vagy éppen a polifenolokat bennük, főleg ha azon gondolkodunk, vajon mekkora élvezeti értékkel bírnak ezek a borok a fogyasztóknak, és most nem a professzionális kóstolókra gondolok. Ez akkor válik igazán érdekessé, ha piacra akarjuk vinni őket.”
„A magyar fehérborról szóló régi irodalomban, amit valaha olvastam, a „tüzes” szót mindig pozitív jelzőként használták. Azt gondolom, ez a fenolos, minerális, koncentrált íz összefüggésben lehet a „tüzes” jelzővel. … Vajon a termelők mit gondolhatnak erről? Örülnék neki, ha ez a gondolatsor elindítana egy vitát. A legrosszabb, ami kijöhet ebből, hogy minden termelő végiggondolja, hogy jól alkalmazza-e borkészítési módszereit, és belegondol-e, hogy mely stílus lenne a legjobb a borai számára? Ez a dilemma gyakran, és világszerte megfigyelhető.”
…
„Attól tartok, az angol kóstolók közül kevesen vannak arról meggyőzve, hogy ezek a borok sikert aratnának a brit piacon…”
Így nyilatkozott a világ legelismertebb Kelet-Európa-szakértője. Hmm. Elgondolkodtató, ugye?
A résztvevők egyébként nagyon hálásak voltak, szerintük egy rendkívül hasznos és jól szervezett kóstoló volt, elmondásuk szerint ilyen kiváló szelekcióval nem találkoztak még londoni magyar kóstolón. Jancis Robinson és Caroline Gilby kóstolási jegyzeteket, illetve cikkeket fog írni, melyeket, remélem, több százezren fognak majd olvasni. Érdemes szemmel tartani a jancisrobinson.com, ft.com és a carolinegilby.com című sajtóorgánumokat. A The Drinks Business magazin, a Magyar Bormarketing Kht. angol médiapartnere pedig Magyarország riportot-fog készíteni, egy újságírójuk nemsokára egy hétre Magyarországra látogat.
Annyi bizonyos, hogy aki ma Londonban magyar borok forgalmazására adja a fejét, legyenek azok akármilyen prémium kategóriás termékek, annak a szokásos piaci nehézségeken kívül még egyéb más extra akadályokat is le kell győznie, így kimeríti a halmozottan hátrányos helyzetű definícióját, először is: piacot kell teremtenie. Viszont az is igaz, hogy a prémium kategóriás termékeken kívül mással itt biztosan nem lehet labdába rúgni, hiszen a verseny az olcsóbb borok piacán még nagyobb és kiélezettebb.
Véleményem szerint sok ilyen jellegű program és kóstoló kell, egy fecske biztosan nem csinál nyarat (főleg Londonban, ahol amúgy is nehéz nyarat csinálni). Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ha az állam nem áll a magyar bor ügye mögé, és nem alakítunk ki végre egy egységes magyar bor-image-t (melyet kialakított Ausztria, Németország, Új-Zéland...stb.), akkor az egészet megette a fene.
Ezek az országok kiemeltek egy-egy szőlőfajtát – ld. Riesling, Grüner veltliner és Sauvignon blanc – melyet lépten-nyomon popularizálnak, egész marketingjüket ezekre a fajtákra alapozták, s építették. Mi miért nem tesszük ezt? Úgy tűnik, így működik a világ. Mi miért nem emeljük ki nemzeti kincsünket, a Furmintot a többi szőlőfajta közül - természetesen azokat nem elfelejtve - és hirdetjük szerte a világban?
Persze, Magyarországról sajnos nem lehet olyan könnyen kommunikálható képet kialakítani, mint Ausztriáról vagy Új-Zélandról, itt rengeteg az apró, elszórt borvidék, mindegyikük más jellegű borokat termel.
Viszont az is elgondolkodtató, hogy nem lehet-e jobban eladni a burgenlandi Kékfrankosokat a Grüner veltliner hihetetlen népszerűségének hatására?
London, 2009. március 11.
