Nem szeretek minden apró gagyi lényegtelenségről írni, de nemrég olyan élményeket éltem át, amiről egyszerűen nem lehet nem írni, nem lehet nem megosztani őket. Ha már egyszer egyedül kellett átélnem, legalább utólag megosztom.
Történetesen Franciaországban jártam, életemben amúgy először, és valahogy úgy hozta a Sors, hogy egy nap alatt három világhírű borvidéken sikerült járnom: Alsace-ban, Bourgogne-ban és Champagne-ban.

Na igen, mostanában csak nagyon jó, meg nagyon rossz dolgok történnek velem, de sebaj, már kezdem megszokni.

Jaj, már megint a bor lesz a téma – gondoljátok. Igen, ma az lesz!! Tudjátok mit? Akit nem érdekel, annak nem muszáj olvasni!! A hangoskodók, rendetlenkedők, órazavarók, rendbontók, menjenek ki a teremből! Vagy menjenek át az iwiw-re!
:)
Szóval, hogy, hogy nem, Franciaországban töltöttem majd’ két napot. Jöttömben visszafelé Angliába, muszáj volt megaludnom, és ha már így alakult, persze hogy Elzászban tettem ezt.

Hétfőn (07.16.)délután 4-re már jó előre bejelentkeztem egy naggggyon komoly elzászi pincébe, Bergheim nevű falucskába, a Domaine Marcel Deiss nevezetű pincészetbe.

Elég komoly honlapjuk van, érdemes megnézni:

www.marceldeiss.fr

Ahonnan, sajnos elkéstem, nem volt elég hajnali 3-kor indulni – nem, nem biciklivel – a magyar-szlovén határról, az embernek még így is megvan az esélye, hogy ne érjen oda du. 4-re a német-francia határra. Pedig az nincs is olyan messze... na mindegy. Mondjuk, ha ötször kell vesztegelni a 39 fokos hőségben a német autópályákon klíma nélkül összesen 3 órát, úgy már könnyű elkésni.

Igen, szégyelltem is a pofámat, késtem egy és negyed órát, a franciák (vagy németek?) nem örültek, amúgy sem tartoznak a világ legkedvesebb népei közé.
De fogadtak, bár kicsit így már kellemetlen hangulatban telt az egész. Egy fiatal, nem túl barátságos, de elég komoly tudású srác, aki amúgy a kereskedelmet - marketinget viszi a pincénél, mutatta be nekem a pincészet borait. Bár eléggé kutyafuttában, és a pincét sem nézhettem meg, csak a kóstolóterembe lettem beterelve.
Őszintén szólva én sem voltam csúcsformában azon a délután 960 km és 14 óra 40 fokban való vezetés után, épphogy elalélva, hullafáradtan, az összeeséshez közeli állapotban estem be a pincébe. Nem is írtam jegyzeteket a borokról, de biztos vagyok benne, hogy Elzász csúcsborai közül kóstolgattam aznap délután. Melyek lélegzetelállítóak voltak, mesterien kiművelt, nagyon finom (sav)szerkezetű, olajos, nagyon hosszú borok:

Riesling 2004,
Pinot blanc 2001,
Pinot gris 2001,
Gewurztraminer 2002
Engelgarten 2003,
Mambourg 2003,
Altenberg de Bergheim 2003,
Riesling Vendange Tardive (kései szüret) 1998.

Majdnem mindegyik borban jelen van a maradék cukor, még a száraz kategóriában is érezhető, de nagyon nehéz megkülönböztetni az extrakttól. Főként a P. grisben és a P. blancban. Ez egyáltalán nem zavarja a pincét, hiszen a borokban ők 15-20 évnyi potenciált látnak, a maradék cukor pedig évről-évre 1-2 grammal kevesebb lesz az érlelés során. De emellett hihetetlen illat-és ízkavalkád jellemzi a borokat: a zsálya, viola, barack gyakran felfedezhető, a Grand Cruk esetében mindez nagyon burkolt mineralitással párosul. Persze minden cru máshogy minerális, a Mambourg és az Altenberg a legmélyebben, az Engelgarten kicsit direktebben.
A rizling elegáns, közepesnél nagyobb testtel, kicsit tompa, de nem lapos savakkal, sok glicerinnel, a túlzott petrolosságot nélkülöző stílusból. Inkább a mineralitás határozta meg az illatvilágot.
Kóstoltam itt Angliában olyan ausztrál (nnnna) rizlingeket, melyek nem a savakra és a testre, hanem az illatra épülnek. Jókora petrol-illat, akkora, hogy az még egy benzinkútnak is a becsületére válna, majdhogynem orrbavágja az embert, de kétségtelenül klasszikus petrolillat. Emögött az illat mögött nincs semmi, legfeljebb érdes, karcoló savak, vékony test, émelyítő (petrol!-) íz és rövid utóíz, az extraktédesség illúziójával. (Amely persze nem is extraktédesség, hanem aromaédesség, ha egy kicsit jobban odafigyelünk.)
Az ilyen típusú rizlingek az európai (pl. rajna-menti) rizlingek paródiáinak tekinthetők. Mint a parodisták egy-egy tulajdonságot, itt a borászok a rizling egyetlen tulajdonságát, történetesen a benzinre emlékeztető illatát nagyítják fel, gondolom fajélesztők segítségével. A bor nem lesz jó, de eladható. És így éppen megfelel az angol közízlésnek: mindegy, csak a látszat legyen meg, a tartalom már úgysem érdekel senkit. Az illúziónk már megvan, hogy egy igazi jó rizlinget iszunk, az már elég. Igaz, hogy marja a bor a fogunkat, de biztos jó, mert petrolos az illata.

Akármennyire fáradt voltam, tudtam, hogy csak egy estém van Elzászban, ezt nem lehet kihasználatlanul hagyni, és, bár másnap még 900 km várt rám, aludni ilyenkor a legnagyobb bűn. Majd alszok, ha nyugdíjas leszek, gondoltam, és muszáj volt beülnöm az autóba, és bebarangolni a vidéket.
Előbb Ribeauvillé községben mászkáltam egy sort, kattogtattam a fényképezőgépet, megnéztem az amúgy elég híres, az angol piacon is nyomuló Ribeauvillé szövetkezet és bormúzeum gyönyörűszép sárga épületét, aztán ittam egy pohár rizlinget egy hangulatos étterem terszán. Frissítő, de nem könnyű bor volt komoly savakkal, semmi extra de legalább egy jó rizling. Rosszabbat sose igyunk! De lemegy a nap, nyomás Colmarba!

Már erősen esteledett, mikor beértem a városba.

Amely város nem közigazgatási központja Alsace-nak (a régió két megyében helyezkedik el, az északi az ún. Haut- (Felső) Rhin, melynek székhelye Strasbourg, de még a délebbre fekvő Mulhouse is nagyobb, mint Colmar, amely Bas- (Alsó) Rhin székhelye). De a borvidéknek mindenképpen a szívében fekszik ez a festői kis város. Mondhatni a borközpontja. Gyönyörű, fantasztikus hangulatú városka, középkori házakkal,  a központban szinte csak a jól ismert faberakásos homlokzatú ún. Fachwerkhaus-ok  találhatók, hol fehér, hol rózsa-színekben váltakozva.

Háát, ezt a cikket azóta sem sikerült befejezni.

Igaz, csak 5 hónapja volt rá!!!

Reméljük egyszer befejezi...