Nem Zörög a haraszt…
2007.11.20. | Cseke Gábor
…Ha a szél nem fújja. De az új-zélandi páfrány elég hangosan zörög. Egyre hangosabban. Vajon mitől? Ugye nem a széltől? Bizony nem. Hanem inkább az Új-Zélandi Bortermelők Szövetségének (New Zealand Winegrowers, www.nzwine.com) tanítani való PR- és marketingmunkájától, akik a minap parádés kóstolóval örvendeztették meg a borkedvelő közönséget Londonban.
| |
Úgy vettem észre, nagyon kellemes kép alakult ki a borbarátokban Új-Zélandról, köszönhető ez persze sok mindennek, a sziget gyönyörű, tiszta tájainak, „zöld image”-ának, mindig üdítően friss fehérborainak, és – nem győzzük hangsúlyozni – bizonyára a példás marketingnek is. Éppen ezért én is nagy várakozással, és kíváncsisággal vágtam neki a kóstolónak, hiszen valljuk meg, amilyen borokat tengerentúli barátaink az elmúlt 10 évben letettek az asztalunkra, az nem mindennapi teljesítmény.
Úgynevezett „finom szájjal” mentem kóstolni, próbáltam előtte minél kevesebb, s minél karaktertelenebb ételt magamhoz venni. Már a grillezett csirkemelles-padlizsános szendvicsemben található pesto-ban lévő bazsalikom is aggodalommal töltött el: ugye ez most nem fogja csökkenteni a zöldfűszer-ízküszöbértékemet??!” Na, azért ne essünk túlzásokba, lényeg, hogy a törékeny új-zélandi borokat mindig lehetőleg pihent érzékszervekkel kóstoljuk.
Mi jellemző az új-zélandi borra, úgy általában? Kristálytiszta illatok, szinte metsző ízaromák, éles, de finom, néha direkt savszerkezet, viszonylag alacsony alkohol és tökéletes szárazság, majd’ minden esetben.
Azt se feledjük el, kedves borátaim, hogy Új-Zélandon most annyira nem fáznak, mint mi az öreg kontinensen, viszont javában virágoznak a fák és csiripelnek a madarak. A dolgos kezek már rég megmetszették a szőlőt, mely szintén nemsokára virágzásnak indul. Tehát, a legújabb évjárat itt már a 2007-es (nem primőrökre gondolok), melynek első képviselői most kerülnek piacra. Szinte még melegen, épp csak most gurultak le a futószalagról. (Na jó, ne gonoszkodjunk…!)
A borok mintegy egyharmada 2007-es évjáratú volt, melyeket persze nem szabad egy mércével mérni egy évvel idősebb testvéreikkel.
Új-Zéland egyik tipikus példája a legújabb kori borászat sikertörténeteinek.
A borászatban is, sokak, sokunk (?) számára sajnálatos módon lejátszódó globalizáció is itt figyelhető meg a legklasszikusabban. Óriás borvállalatok, hipermodern feldolgozóüzemek, nemcsak a szőlőt vásárolgatják, de egymást is. Képzeljük csak el! 40-50 évvel ezelőtt, bőven nem túlzok, ha azt állítom, több szőlő termett Etyeken, mint egész Új-Zélandon. A fellendülés, vagy ahogy az angol mondja, a ’boom’, csak eztán következett, ennek is a legmozgalmasabb része csak az elmúlt 20 évben zajlott le. A szőlészettel-borászattal foglalkozó vállalkozások száma 131 volt 1990-ben, ma 563. Ha megfigyeljük a borászatok neveit, mindig valami személynévről, esetleg jellemző földrajzi jelenségről elnevezett fantázianeveket találunk. A ma oly’ elterjedt csavarzár is innen származik: mivel nekik nem voltak megkövesedett, történelmi hagyományaik a borkészítésben, már jó pár évvel ezelőtt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmazták a csavarzárat a palackok lezárására, mondván: „olcsóbb is jobb is, akkor miért ne??” Az európai szakma az első években megütközött ezen, aztán nevetett, később hallgatott, ma meg már használja ezt a zárási technikát. A világ-borfogyasztás növekedése, a bordivat szerencsés változása, az újvilági borászatok virágzása, a nemzetközi kereslet által indukált szőlő-felvásárlási árak növekedése, meg biztosan valami különleges ihlet mind több termesztőt ösztönzött Új-Zélandon szőlőtelepítésre. Akkor aztán mindenki, akinek egy kis affinitása volt a szőlészethez (mondhatjuk úgy is: boldog-boldogtalan) elkezdett lázasan szőlőt telepíteni.
Ma meg ott tartunk, hogy ha borszakértők bármilyen vonatkozásban Sauvignon blanc-ról duruzsolnak, holtbiztos, hogy Új-Zéland neve öt mondaton belül elhangzik.
A kóstolót ugyan, hol is rendezhették volna máshol, mint a New-Zeeland House-ban (nekik ilyenjük is van Londonban), mely egy kb. 20 emeletes óriási épület, londoni viszonylatban felhőkarcoló, nem is olyan rossz helyen, a Piccadily Circus és a St-James’s-Park között. Az esemény egy 17-edik emeleti, körpanorámás teremben kapott helyet, igazán nem panaszkodtunk a kilátásra. A már említett új-zélandi borászszövetség európai és UK-igazgatója és két asszisztens hölgy voltak jelen a kóstolón, akik egyesével köszöntöttek mindenkit, és nagyon elegánsan, kulturáltan, észrevétlenül álltak le cseverészni velünk, honnan is jöttünk, mi járatban vagyunk itt errefelé, hogy is keveredtünk a 17. emeletre, és a legostobább kérdéseinkre is mosolyogva válaszoltak. Egy chef az eseményre minden egyes borfajtához külön kanapékat, finger-food-okat kreált: pl. kecskesajtos krutonokat a Rizlinghez, fésűkagylót a Chardonnay-hez, hideg füstölt kacsamellet a Merlot-hoz.
Igen kevés jó dolgot véltem eddig felfedezni a Királyságban; vagy olyat, amit itthon nem lehetne jobban csinálni; vagy olyat, amit itthon nem lehetett volna már régen jobban megcsinálni, de be kell vallani: a kóstolókhoz értenek az angolok. Ilyen szempontból is London a legjobb hely a világon: a szerencsétlen sommelier-k szinte minden nap találnak maguknak ilyen jellegű programot. A borbemutatók ingyenesek, nyitottak minden szakmai érdeklődő előtt, nincs lehúzás…de ivászat sincs. Mindenki fegyelmezett, de mégis laza a hangulat a kóstolókon, bárki odajöhet hozzád ismeretlenül kikérni a véleményed a borokról. Általában valamilyen kisebb előadás, workshop is kapcsolódik hozzájuk, ahol szintúgy ingyen és bérmentve szívhatjuk magunkba a sok érdekes infót a szakmában dolgozó emberkéktől, néha Master-of-Wine-októl. A catering-et általában borkóstolókra szakosodott party service biztosítja, nagyon kellemes személyzettel. A meghívások rendszere is nyitott, és általában biztosítja, hogy az jusson el oda, akit tényleg érdekel, akinek tényleg érdekes lehet a kóstoló.
No de térjünk vissza a fellegekből a földre! Illetve a 17. emeletre.
Előttünk vagy háromszáz bor sorakozik példás rendben, az üvegfalakon túl, a lábaink előtt hever London. A borok csak fajták szerinti sorrendben, teljesen összekeverve, sem a készítőik, sem a kereskedőik nem állnak a pult mögött, ezáltal mi teljesen elfogulatlanul kóstolhatunk. Szándékosan nem fogok egy bort sem kiemelni, név szerint. Tessék? Hogy miért? Csak! Inkább a benyomásaimról regélek itt.
Mivel is kezdjük? Mondjuk néhány szénsavas borral, úgyis az van hozzánk legközelebb. Bár az utóbbi időben szokásommá vált, hogy nagy bölcsen végigjárom az egész sort, felmérni a terepet. Itt is taktikázni kell. Ha nekirontunk az elején az összes bornak, a 25. után lefárad a szánk, és nem tudjuk értékelni az izgi tételeket, amik csak később jönnek. Ha felületesen áthullámzunk a bor-soron, nem tudunk viszonyítani, következtetéseket levonni, csak összecsapjuk az egészet, megint csak kimarad a lényeg. A legjobb, ha előre eltervezzük, mire vagyunk kíváncsiak, mi érdekel, és azokra tudatosan megyünk rá. Jobb kevesebbet kóstolni, de azokat rendesen „átrágni”. Szerintem.
Szóval. A NZ sparkling wine is nagyrészt champagne-i fajtákból készül, néhányukban persze a sauvignon is közreműködik. Engem személy szerint nem különösen fogtak meg a pezsgőik, igazából a gyümölcsösségre vannak kihegyezve, szinte fehérborok ezek, csak mellesleg van bennük egy jó adag szénsav is. A rosé pezsgők igazi magyar rosé színűek, tele eperillattal! Ezzel a színnel nagyon ritkán lehet találkozni a világban, sem a provence-i, sem a mediterrán, olasz, spanyol, sem az újvilági rosék nem szeretik ezt a pirkadt eperszínt. Esetleg néhány loire-völgyi Cabernet rosé, de az sem az igazi. A klasszikus erjesztésűekben talán tudat alatt is a terroirt kerestem, amit tudjuk, hogy Új-Zélandon nem sok értelme van keresni. Ez nem Champagne, ember! Mészkő nincs, terroir nincs, eper, meggy, egres, zöldalma-aromák vannak, érd be ennyivel, valljuk be, a legtöbb esetben (túl)csípős perlage-zsal párosulva. Aztán meg nem egy blanc de blanc-al találkoztam, melyekben érezhető volt az alapborok tölgyfahordós érlelése, száraz fa-íz képében, gyakran sur lie, 2 évig. Itt már finomabb autolízis-illatok, kifinomultnak nem mondanám őket, a Cloudy Bay sparkling wine-ja, a Pelorus, Chardonnay létére kifejezetten füves volt.
„Itt a Rizling is Sauvignon blanc???”
Ez volt az első benyomásom a sorban előrehelyezett Riesling borokról. Csak később jöttem rá, miért is.
Természetesen minden rizling Riesling, azaz Rajnai rizling. De nem az európai (rajna menti, elzászi) stílusból, nem. Itt lehull a lepel a rizlingről, már úgy értve, hogy megtapasztalhatjuk a rizling elsődleges, mindenféle petrolos és aromaédes öltözékétől megszabadított voltát: a végsőkig kiélezett, puritán, de nagyon éles, hol füves, hol citrusos, hol meg vadvirág-illatú, szinte sauvignonos! nagyon tiszta, vékony rizlingek. Most mi van, itt a rizling is sauvignon blanc???
Igen igen, Rajnai rizling, mégis néhányuk mintha a mi olaszrizlingünkhöz közelebb állna ízképben. Persze, mindez csak a véletlen műve. Édes utóíz sincs, mint sok Rajnai rizlingtől megszoktuk, amitől pl. az angolok azt hiszik, hogy a rizling édes…pedig!!! Legfeljebb egy kis pehelycukros lecsengés, de mondom, a vezető ízek inkább a virágok és a gyümölcsök.
Ami igencsak meglepett: a petrolosság hiánya. A szomszéd szigeten, amit valami Ausztráliának hívnak, a rizlingek sokkal petrolosabbak, legalábbis jobban akarnak hasonulni német társaikhoz. Itt nem. Aztán később, mikor már össze-vissza kóstolgattam 06-os és 07-es borokat, akkor jöttem rá, mi az összefüggés. Az újborokban (2007.) sohasem találtam meg a benzinaromát, míg a 06-osokban szinte mindig. Jééé? Lehet, hogy a petrolosság csak egy bizonyos idő, mondjuk egy év után fejlődik ki a Riesling-ben? Na, már ezért megérte eljönni.
Túlléptünk a meglepetéseken, nyugodjunk meg, jöhetnek a Pinot gris-k. Itt kezdődött az illatkavalkád, csak úgy kavarogtak a levegőben, már méterekkel a poharak felett a különböző keleti- és édesfűszerek.
Meg Pinot grigio-k is? Hogy mi?? Ez nem ugyanaz? Elvileg igen. Illetve…majdnem. Tudjuk, hogy Alsace-ban Pinot gris-nek, Trentino-ban, Friuli-ban, Veneto-ban Pinot grigio-nak (rég volt ennyire népszerű ital Angliában, mint ma ez, főleg a középkorú hölgyek körében), Magyarországon meg Szürkebarátnak hívják. Természetesen klón-beli különbségek is vannak a különböző helyeken telepített növények között. De hogy Új-Zélandon mi a különbség a gris és a grigio között, attól az idősebb, becsületben megőszült borászok mindjárt dobnak egy hátast: semmi más, mint a piac. Ha a piacunk grigio-t akar, akkor annak hívjuk, ha gris-t, akkor legyen az a neve. Az illúzióromboló valóság az, hogy ha egy pince jobban el tudja helyezni a termékét egy ilyen Pinot grigio-t követelő piacon, akkor egy kicsit korábban szüretelve, egy kicsit sápadtabb színnel, reduktív iskolázással, több szénsavgyönggyel, zöldes-fehéres átlátszó bordói üvegbe csomagolva dobja piacra a bort, ha meg a konzervatívokat akarja itatni, akkor ugyanazt a szőlőt egy kicsit később szüretelve, a bort egy nagy hordóban megáztatva, már jöhet is a Schlegel-palack, vagy a flőte, és Pinot gris néven hozza ki. Ez már a világ vége, nem?
Menjünk is gyorsan tovább. Amúgy is sok volt az aromákból.
Gewurztraminer. Na, most Elzászban vagyunk, vagy Új-Zélandon? A borok pont azt hozták, mint amit vártam: tiszta fűszeraromákat, amelyek finomak ugyan, de mennyiségben túlzottnak tűnnek, a bor-jelleg itt teljesen háttérbe szorul, az aroma az első és egyetlen. Szinte a savakat is alig találjuk mögöttük. Az aromatikára itt inkább a fahéj-ánizs jellemző, kristálytisztán, egyenesen a laborból, szemben a Pinot gris-k köményes-szegfűszeges aromáival. Mindkét fajtánál csak ezek maradnak az utóízben, nekem ez disszonáns. Testet, se nagyon keressünk az aromák mögött (mint mondjuk Elzászban), az édes érzetet az aroma okozza, nem pedig az extrakt. Lényeg a lényeg, eléggé mérnökasztalon megtervezett boroknak tűntek ezek.
Megmondom őszintén, nem is sokat időztem ennél a szekciónál, mondván, egy jó Traminihez azért nekünk sem kell messze mennünk. Jöjjön inkább a lényeg; néhány szárnybontogató Viognier (meglepően szépek) után végre elérkeztünk Új-Zéland kvintesszenciájához: a Sauvignon blanc-okhoz. Mondanom sem kell, hihetetlen mennyiségű és fajtájú Sauvignont-kínálattal találtam magam szemben, kb 90-félével, lehetetlen volt végigkóstolni valamennyit (már ilyen földi halandóknak, persze). Itt már, főleg így 30-40 bor után, nagyon tapasztalt és fegyelmezett kóstolónak kell lenni ahhoz, hogy érdemi különbségeket fedezzünk fel az egyes minták között, mert hogy én még nem láttam ilyen cizellált, minimális különbséget 40 különböző bor között, az is holtbiztos. Az alkoholok is szinte kizárólag 10.5-től 12-ig mozognak. Miben rejlik mégis a differencia? Leginkább a savtartalomban (finom, finomabb, vagy legfinomabb), a szüret időpontjában (gondolom én) no és az élesztők fajtájában. Amelyek nyilván az esetek 98%-ában szelektált fajélesztők, vad élesztőt csak elvétve használ egy-egy organikus vagy biodinamikus termelő, esetleg más borászat a prémium kategóriás termékeihez. Hát igen. A Sauvignonok nem keltettek csalódást. Itt is voltak persze olcsó, hogy is mondjam csak, nem túl szofisztikált tételek, de a borok döntő többsége megdolgozott a pénzéért. Mert ugyebár, a pénzéért mindenkinek meg kell dolgozni, keményen. A boroknak is. Zöldalma-, metélőhagyma, lime- és fűillatok kavalkádja, halálelegáns, nem túlzó, sőt, igen szerényke intenzitással, melyekre időt kell szánni, sokszor bele kell szippantani, hogy észrevegyük szépségüket. Véleményem szerint a nagy új-zélandi Sauvignonoknak is ez a titka, mint például a híres „ködös öböl” nevet viselőnek is: nem tolakodik, nem taszítja a kis szaglóreceptorainkat, sőt: szinte ő szívja be az orrunkat a pohárba, mert kíváncsivá tesz. Amíg a Pinot grigio-k és Fűszeres traminik illatától akár meg is tudunk csömörleni, a NZ Sauvignon blanc illatával nem lehet betelni. A boroknak a kiskereskedelmi árát tüntették fel, kérdés persze, hogy ki által használt árak ezek, 6,5 fonttól 17-ig terjedt a skála (a font tegnapi jegybanki középárfolyama 362.71 Magyar Forint).
Aztán jött néhány Chardonnay, két külön csoportban: reduktív (angol frázis szerint unoaked) és tölgyfahordós érlelésűek. A NZ Chardonnay általában tele van gyümölcsökkel, trópusi gyümölcsökkel, frissek, ropogósak, és sterilnek tűnnek. Ezúttal meglepő módon a reduktív iskolázásúak tűntek harmonikusabbnak, legalábbis számomra. Már megint csak nem akarok itten károgó varjúskodni, de az volt az ember érzése, mintha nem állna jól nekik a hordó. Sok. Nem bődületesen, mint néhány kaliforniai vagy ausztrálban, de akkor is kilóg a fa. Persze, szép a bor is, meg a fa is, de az ízek külön vannak. Előbb gyorsan lecseng a bor, aztán felcsendül a fa.
Következő műsorszámunk a rosé, tényleg csak néhány, mutatóban, ahogy figyelgettem a címkéket, leginkább Merlot-ból készítik. Most mit mondjak? Nem voltak rosszak, kellemes, üdítő és telt borok, érett málnaízűek, és egyik színe sem volt siller-szín alatt.
Itt egy kis szünet: a vidám kóstolók zsibongó tábora egy pillanatra elcsendesedett, tekintetét mindenki a bejáratra vetette: onnan ugyanis 50 körüli magas, szőke, kedves, divatos vastag szemüvegkeretes hölgy mosolygott ránk. Belépett az ajtón a nő, akinek az ízlelőbimbóit nagyon sokan irigyeljük, életművét csodáljuk, könyvein felnőttünk. Aki többet tudott a borokról, mint mi együttvéve. Nem volt ő más, mint Jancis Robinson.
(www.jancisrobinson.com)
Nincs ebben semmi különös, kíváncsi volt a borokra. Beállt ő is közénk kóstolni, és az élet ment tovább. Nagyjából 3-szoros tempóban ment végig a borokon, mint bárki, minden borra fél percet szánt, és 1 mondatot írt. 5 perc után megtelt az első, 10 perc után a második A4-es oldala. Közben mindenkihez volt egy kedves mondata.
Itt, a 200. bor után megint össze kell szednünk magunkat, ki kell mennünk levegőzni, pihenni, vizet inni, melegíteni, az utolsó fordulóra, mely kemény munka lesz: 57 palack Pinot noir vár ránk.
Melyet ma már szinte akkora nemzetközi érdeklődés övez, mint pár éve a Sauvignon blanc-t. Nem véletlenül, ezek között is volt jó néhány meglepően szép, szemeket felcsillantó tétel. Tulajdonképpen, egy kicsit sportnyelven fogalmazva, a papírforma érvényesült: a hűvös klímát kedvelő fajták borai: a Sauvignon blanc és a Pinot noir igazolták hírüket, nem okoztak csalódást, azt hiszem senkinek. A Pinot is egyre nagyobb teret nyer Marlborough-ban, ahonnan a leggyümölcsösebb, mély, de azért kicsit egysíkú borok jönnek. Eredeti termőhelyén, Central Otago-ban (ami a világ legdélebbi borvidéke) már komplexebb, sűrűbb, megrendítőbb illatú borokkal találkozhatunk, melyek aromatikájára inkább a feketebogyós gyümölcsök a jellemzők, nyilván itt teljesen más a talaj és a mikroklíma. Alapvetően sok bor elegáns volt, nem direkt; sokkal inkább, mint egy fiatal és virgonc Côtes de Nuits.
Egymást követték az izgalmasabbnál izgalmasabb tételek. Diszkrét gyümölcsillatok, az esetek túlnyomó részében meggyes, néha picit likőrös (alkohol), egészen néha gombás illatjegyek. Közvetlenül, de nem „nyomulva”. A fa majdnem mindig jelen van, de nagyon kulturáltan. Tud viselkedni. Elegáns, nem nyers, de nem is túl pörkölt a faíz, ami itt sokkal jobban összeolvad a borízzel, mint a Chardonnay esetében. Francia tölgyfahordókat használnak. Amit még megtudtam, hogy minél alacsonyabb hőmérsékleten próbálják macerálni a bogyókat, napi 4-szeri csömöszöléssel, hogy minél kevesebb tannin, és minél több szín oldódjon ki. A színek nem olyan sápadtak, mint Bourgogne-ban, kevés bor áttetsző (meglepődnénk, ha azok lennének), a legtöbbjük kékes-lilás-rubinszínű, és mély. Az árakkal nem szívbajosak, az emlékezetes, igazi jó borok 10-12 fontnál kezdődnek, ezek polci árak. A prémium kategória alulról verdesi a 20 fontot, amin már Angliában is elgondolkodnak az emberek. Ha belegondolunk, ennyi pénzért már nagyon jó Premier Cru-ket, vagy ami még jobban összevethető velük, kiváló Côte Chalonnaise-eket kaphatunk, mondjuk Givry-t. Ott meg már a terroir is előbukkangat.. Mindenki eldöntheti magában…
Végezetül, levezetjük a kóstolót néhány vörösborral. Mi van még itt?? Néhány palack Syrah (megint csak meglepően szépek, mint a Viognier – érdekes). Nem vékonyak, nem savasak, hanem teltek, ízgazdagok, hmm. A Cabernet, Merlot és ilyen alapú cuvéek között, amelyek tényleg csak 6-7 példánnyal képviseltették magukat, nem találtam említésre méltót. Hja, ha Merlot vagy Cabernet lennék, én biztos nem Új-Zélandot választanám állandó lakhelyemül.
Azt hiszem, kevés kóstolótársamnak akadt már energiája a vörösökre. Persze Jancis Robinsont kivéve, aki még a végére ledöbbentett mindenkit azzal, hogy először végigment az összes Pinot noir-on, Merlot-n, Cabernet-ken, aztán kék fogakkal, vidáman, tannintól bénított nyelvvel – persze mosolyogva – nekiállt a fehérboroknak: pezsgőknek, rizlingeknek, pinot gris-knek…amikor utoljára ránéztem, már a Sauvignonok kellős közepén járt…
Jól, van, gondoltam, én most itt elmegyek haza, amúgy is elkések a munkából. Fogaim borkősavaktól hemzsegve, agyam kóstolóközpontja kimerülve, megköszöntem a lehetőséget a házigazdáknak, akik ugyanúgy mosolyogtak, mint az elején, még jó fogmosást kívántam mindenkinek, és mindenféle feltűnés nélkül elhagytam a 2007-es Új-Zéland-kóstoló helyszínét.
Szóval, az új-zélandi haraszt zörög, egyre hangosabban és mi ennek örülünk. Tényleg, ha visszagondolok, nem találkoztam még egyetlen vendéggel, vagy fogyasztóval sem, aki egy új-zélandi borban csalódott, vagy arról rosszat mondott volna. Jól csinálják, jók a borok, jó a marketing. Ezért persze az árat is elkérik, amit valahogy úgy vettem észre, hogy a fogyasztók szívesebben kifizetnek, mint bármely más újvilági borért. Talán Argentínát sorolnám még ebbe a ketegóriába. Szépek a címkék, nem hivalkodnak; a borok sem; és szinte pontosan tudhatjuk, hogy mit várhatunk el a különböző árú palackok mindegyikétől. Valamit ezek tudnak... Egyetlen okoskodást, költői kérdést hadd engedjek meg még magamnak itt a végére, és tényleg befejezem: a magyar haraszt mér’ nem zörög??
