Hungary for change

www.vinoport.hu

Hung(a)ry for dry wine??

Ezzel a mottóval tartottunk magyar kóstolót 2009. március 2-án, hétfőn a londoni Magyar Kulturális Központban. Itt és most szeretnék ŐSZINTÉN beszámolni a tapasztalataimról.

A kóstoló ötlete tavaly szeptemberben pattant ki a fejemből, illetőleg, egyszer már rendeztem egy ilyet 2007 decemberében, ha jól emlékszem, szűkebb körben. A mostanit először londoni sommelier-barátaimnak-kollégáimnak szántam, mint egy kis informális kóstolót, hadd ismerjék meg jobban a száraz magyar bort. Csak azért, mert szerintem nem teljesen egészséges, hogy Angliában mindenki azt hiszi, Magyarországon csak édes borokat termelnek (már az angol fogyasztók azon részére gondolok, akik képesek elhelyezni a térképen Magyarországot).

Jóllehet, zászlónkra tűzhetjük Tokajt, és ki kell húznunk magunkat, ha dicsérik, de azért mégiscsak 22 borvidékünk van, és Hegyalja mégiscsak egy ezen 22 közül. Az sem teljesen egészséges, hogy egy mondjuk nagy jóindulattal középszerű francia, spanyol, olasz, ausztrál, vagy akár német bort is sokkal könnyebben el lehet adni Angliában, mint egy csúcsminőségű magyar bort.

                                                                                        ***
Csúcsminőség…erről jut eszembe a legnagyobb aranyköpés, amit életemben hallottam.
(Mádon nézegetjük a frissen metszett tőkéket a Szent Tamásban. A szövegkörnyezet most nem fontos.)
„…hogy az energiáinkat ezentúl a csúcsminőségű fehérbor elérésére fordíthassuk. Ehhez először is le kell tisztázni, hogy mi is az a csúcsminőség? … Csúcsminőség az, … amit még nem értünk el …”
Persze ki más is mondhatta volna, mint: Szepsy.

                                                                                       ***
Visszatérve a kóstolóhoz. Egy palack bor ugye nemcsak 5-6 embernek elég kóstolásra, hanem akár többnek is? Ekkor gondoltam egy merészet, éspedig azt, hogy miért is ne hívjak meg komoly, véleményformáló szakembereket a bor világából? Borkereskedőket, szakírókat…még több sommelier-t.
Nem szerénykedtem a vendégek kiválasztását illetően, „ha lúd, legyen kövér” - alapon, meg kell hívni a legkomolyabb embereket, akik csak elérhetőek. A gondolatokat e-mail- és telefon-hadjáratok követték, és november közepére kiderült: reális esélye van, hogy jönnek, de február végénél korábban nem lehet a kóstoló. A borszakíró MW-k addig be vannak táblázva. Ezen a ponton viszont az informális kóstoló máris kinőtte kereteit, és rendezvénnyé avanzsált.

A borokat a borászok küldték, köszönet érte. És köszönet a Vinoportnak is, akik raktározták és útnak indították a sok-sok borral teli kartont, ami januárig összegyűlt. Köszönet Bödőcs Robinak, az ITDH igazgatójának, Jerabek Tibornak és Nagy László reményteljes zalai borászifjúnak, akik önzetlenül segítettek a kóstoló lebonyolításban. Köszönet Dr. Takács Ildikónak is, aki rendelkezésemre bocsátotta a londoni Magyar Kulturális Központ kicsi, de tündéri koncerttermét. Nem utolsósorban köszönet Lánczi „Lucien” László borkereskedőnek, aki további tételeket ajánlott fel a rendezvényre.

Meglepetésünkre sokan eljöttek, legfőképp borszakírók és sommelier-k. Sajnos - szintén meglepetésünkre - nem sok angol kereskedő volt kíváncsi az eseményre, a magyar borimportőrökön kívül. Ott volt Jancis Robinson MW, Angela Muir MW, Caroline Gilby MW, Liz Robertson MW (Kelet-Európa-szakértők), David Gill MW borkereskedő (Bottle Green, a Hilltop Riverview családjának a forgalmazója), Steven Spurrier (Decanter-főguru, a párizsi L’Academie Internationale du Vin alapítója), Patrick Schmitt és Gabriel Savage a The Drinks Business Magazintól, David Copp író, Lánczi „Lucien” László a Malux-tól, és sok-sok sommelier (Arthichoke, Crispins Wine Bar, Gordon Ramsay, Andaz-1901, La Trompette, Texture, Hibiscus...), jó néhány magyar sommelier is, no meg Bukolyi Mariann és Ádász Kata, a Westbury Communications képviseletében. Philipp Oser "átugrott" Zurich-ből és néhány perccel a kezdés után, legnagyobb örömünkre betoppant ifj. Szepsy István is, Forczek Ákossal (Top Selection) És a Hibiscus sommelier-jével, ő aznap reggel jött Londonba, borvacsorákat tartani. A termelők maguk mutatták be boraikat. Sajnos nem tudott jelen lenni Isa Bal jelenlegi Sommelier-Európa-bajnok, a The Fat Duck sommelier-je, és Gerard Basset MW MS, egykori Sommelier Európa- és világbajnok.

Először némi általános információkat vázoltam fel Magyarországról, rövid bortörténelmi összefoglalóval, majd 16 boron mentünk végig, melyek közül 11-et én mutattam be, 5-öt a termelők, végül mindenki saját maga kóstolta a mintákat. 51 tétel érkezett, 102 palack. Ha őszinte és tárgyilagos szeretnék maradni, akkor azt is elmesélem, hogy a saját prezentációmtól nem vagyok elragadtatva, talán többet is szólhattam volna talajokról, termőhelyekről és technológiákról, és kevesebbet ízekről és illatokról. Mindenesetre a borszakértőket szerencsére nem én érdekeltem, hanem a borok, melyektől ők viszont el voltak ragadtatva.

Közülük is legfőképp a fehérboroktól, egyértelműen az őshonos fajtákat tartották nagyon izgalmasnak: Furmintokat, Hárslevelűket, Ezerjót és Olaszrizlingeket. Bussay Szürkebarátja (06) és Olaszrizlingje (07) nagyot aratott. Nagyon tetszett nekik a Maurus Ezerjó (07) teltsége és finom fűszeressége, a Györgykovács Hárslevelű (06) olajossága, finom kövessége, és Balassa dűlőszelektált Furmintjai (Betsek és Mézes-Mály).
Ezekkel talán lehetne kezdeni valamit, gondoltam, bár Angela Muir és Liz Robertson őszinte véleménye a kóstoló végén sajnos megnyitotta a hidegzuhany csapját, s az ébresztő víz egyenest az illúzióinkra hullott.

A vörösborokról az volt a sommelier-k egybehangzó véleménye, hogy bár kiválóak, sajnos irreálisan drágák. Ennyiért nem lehet őket eladni Angliában. Az árakkal nagyon óvatosan bántunk, természetesen a termelők által megadott ex-cellar-árak szerepeltek a kóstolóíveken, ahol kisker- vagy nagyker ár állt, vagy magyarországi ár, ott azt is feltüntettük, precízen.
Nagyon tetszett nekik Malatinszky Cabernet franc-ja (06), a bor mélysége, ízegyenletessége, tisztasága, sokan érdeklődtek a pince iránt. Tetszett nekik a Barbár ízmélysége és komplexitása, a Merengő (06) kereksége és hihetetlen összetettsége. A Weninger Kékfrankos (04) feszessége, húsossága és mineralitása, mely szerintük sokkal izgalmasabb, mint más mittelburgenlandi kékfrankosokéi.
Steven Spurriernek nem tetszett a sav-extrakt-arány néhány Bikavér és Pinot esetében, amikor kérdeztük a véleményét, halkan megjegyezte: "…maradjunk annyiban, azért a Pinot noir jobb Burgundiában". Valóban, egyik-másik egri bor egy kicsit fáradt volt, vagy rendezetlen, persze nem kétséges, első osztályú pincékből származtak, kitűnő borászok kezei alól, valószínűleg nem a legjobb évjáratot hoztuk belőlük. Természetesen a kóstolók ledöbbentek a nagy vörösboroktól is (Bikavérek, Solus, Kopár, Barbár, Merengő...), de szerintük ezekért az árakért ezek a borok itt eladhatatlanok.
A sommelier-k számára szintén a fehérborok jelentettek óriási meglepetést. Szerintük sokkal inkább el lehetne eladni egy közepes árfekvésű száraz magyar fehérbort (bár azt is hihetetlenül nehéz), mint bármilyen magyar vörösbort. Néhány MW szerint "Magyarországnak 70 %-ban fehérbort kellene termelnie, ez nyilvánvaló".

A kóstoló végefelé elbeszélgettem több borszakíróval, akik kívülről-belülről ismerik az angol piacot, miután megveregették a vállamat, egyöntetűen azt tanácsolták: ha esetleg, merő véletlenségből azon töröm a fejemet, hogy ezeket a borokat elkezdjem importálni, kérnek szépen, inkább ne tegyem, úgymond nem tartják jó ötletnek, nem is beszélve a jelenlegi világgazdasági helyzetről.

Angela Muir MW a kóstoló után:

„Fantasztikus szelekció volt, a borok legjobbja csodálatos íz-intenzitással rendelkezik, mely a kóstolót igazán felejthetetlenné tette. A legérdekesebbek közül jó néhány nem a könnyű ihatóságáról ismerszik meg, és ezért minden bizonnyal nehezen is adható el itt. Itt nem a minőségükre gondolok, sokkal inkább ízbeli divatokra. A helyi borpiacon szinte minden fehérbor nagyon alacsony polifenoltartalmú, vagy teljesen polifenolmentes. Ez igaz volt a Hilltop-borokra is, ez az oka annak, hogy azok egy kicsit szerényebbnek tűntek a többihez képest. A polifenolok a fehérborokban – mint a tannin a vörösökben – szépen kerekednek a palackos érlelés során. Ha a bor komoly gyümölcsösséggel rendelkezik, akkor ez csodálatosan finom és összetett ízt eredményezhet az évek folyamán. Közép-Európa bortermelő országai (különösképpen Magyarország, Szlovénia és Horvátország) úgy tűnik komoly „szerelmi viszonyba” kerültek a polifenolos fehérborokkal, anélkül, hogy a termelők különösebb ügyet vetnének arra, hogy a borok jól iható állapotukban kerülnek-e piacra. Nagyon figyelmesnek kell lennünk, ha meg akarjuk különböztetni a mineralitást, a koncentrációt vagy éppen a polifenolokat bennük, főleg ha azon gondolkodunk, vajon mekkora élvezeti értékkel bírnak ezek a borok a fogyasztóknak, és most nem a professzionális kóstolókra gondolok. Ez akkor válik igazán érdekessé, ha piacra akarjuk vinni őket.”

„A magyar fehérborról szóló régi irodalomban, amit valaha olvastam, a „tüzes” szót mindig pozitív jelzőként használták. Azt gondolom, ez a fenolos, minerális, koncentrált íz összefüggésben lehet a „tüzes” jelzővel. … Vajon a termelők mit gondolhatnak erről? Örülnék neki, ha ez a gondolatsor elindítana egy vitát. A legrosszabb, ami kijöhet ebből, hogy minden termelő végiggondolja, hogy jól alkalmazza-e borkészítési módszereit, és belegondol-e, hogy mely stílus lenne a legjobb a borai számára? Ez a dilemma gyakran, és világszerte megfigyelhető.”
…
„Attól tartok, az angol kóstolók közül kevesen vannak arról meggyőzve, hogy ezek a borok sikert aratnának a brit piacon…”

Így nyilatkozott a világ legelismertebb Kelet-Európa-szakértője. Hmm. Elgondolkodtató, ugye?
A résztvevők egyébként nagyon hálásak voltak, szerintük egy rendkívül hasznos és jól szervezett kóstoló volt, elmondásuk szerint ilyen kiváló szelekcióval nem találkoztak még londoni magyar kóstolón. Jancis Robinson és Caroline Gilby kóstolási jegyzeteket, illetve cikkeket fog írni, melyeket, remélem, több százezren fognak majd olvasni. Érdemes szemmel tartani a jancisrobinson.com, ft.com és a carolinegilby.com című sajtóorgánumokat. A The Drinks Business magazin, a Magyar Bormarketing Kht. angol médiapartnere pedig Magyarország riportot-fog készíteni, egy újságírójuk nemsokára egy hétre Magyarországra látogat.

Annyi bizonyos, hogy aki ma Londonban magyar borok forgalmazására adja a fejét, legyenek azok akármilyen prémium kategóriás termékek, annak a szokásos piaci nehézségeken kívül még egyéb más extra akadályokat is le kell győznie, így kimeríti a halmozottan hátrányos helyzetű definícióját, először is: piacot kell teremtenie. Viszont az is igaz, hogy a prémium kategóriás termékeken kívül mással itt biztosan nem lehet labdába rúgni, hiszen a verseny az olcsóbb borok piacán még nagyobb és kiélezettebb.

Véleményem szerint sok ilyen jellegű program és kóstoló kell, egy fecske biztosan nem csinál nyarat (főleg Londonban, ahol amúgy is nehéz nyarat csinálni). Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ha az állam nem áll a magyar bor ügye mögé, és nem alakítunk ki végre egy egységes magyar bor-image-t (melyet kialakított Ausztria, Németország, Új-Zéland...stb.), akkor az egészet megette a fene.
Ezek az országok kiemeltek egy-egy szőlőfajtát – ld. Riesling, Grüner veltliner és Sauvignon blanc – melyet lépten-nyomon popularizálnak, egész marketingjüket ezekre a fajtákra alapozták, s építették. Mi miért nem tesszük ezt? Úgy tűnik, így működik a világ. Mi miért nem emeljük ki nemzeti kincsünket, a Furmintot a többi szőlőfajta közül - természetesen azokat nem elfelejtve - és hirdetjük szerte a világban?
Persze, Magyarországról sajnos nem lehet olyan könnyen kommunikálható képet kialakítani, mint Ausztriáról vagy Új-Zélandról, itt rengeteg az apró, elszórt borvidék, mindegyikük más jellegű borokat termel.

Viszont az is elgondolkodtató, hogy nem lehet-e jobban eladni a burgenlandi Kékfrankosokat a Grüner veltliner hihetetlen népszerűségének hatására?


London, 2009. március 11.

Beaujeu leve: a Bozsolé

www.vinoport.hu

Magyar Hírlap

Mielőtt kedves borértő olvasóink megütköznének a fenti címen, szeretném őket megnyugtatni: csak egy ártatlan szóviccel bátorkodtam élni. A Beaujolais (ejtsd: bozsolé) megnevezés természetesen nem innen eredeztetendő. Jóllehet, logikailag még lenne is értelme a fura szóösszetételnek! Hiszen az öreg kontinensen a bor, annak közép- és újkori történetében nem jelentett mást, mint a föld ízét; annak a termőhelynek, szőlőhegynek a levét, ahol megtermett. Beaujolais: e vidáman csengő, szinte hangfestő szó, a Lyon-tól egy kissé északra fekvő francia falucska, Beaujeu nevét rejti magában és a régió szőlődombjain szűrt bort jelenti.

A francia –ais végződés a magyar –i képzőnek felel meg, eszerint például a Bordeaux-ból és környékéről származó élelmiszereket, tehát borokat is: Bordelais-nek, a Mâcon-iakat Mâconnais-nek, a Beaujeu falucska környékieket pedig Beaujolais-nek nevezik. A rövidke nyelvtani kitérő után ejtsünk néhány szót borunkról, a Beaujolaisról, e hét csütörtökén van ugyanis a napja az új bor ünnepének Franciaország e kis keleti szegletében. Az újborok kultusza szinte minden történelmi bortermelő ország gasztronómiai kultúrájának szerves része. A franciák primeur-nek vagy nouveau-nak, az olaszok novello-nak, a sógorok pedig Heurige-nek hívják a frissen elkészült, szinte éppen csak hogy kierjedt, egy kissé még makrancos bort. Ha úgy tetszik: az újbor a murci utáni stádium, átmenet a murci és a bor között. Persze ne feledjük, a bor élő anyag, mely állandóan érik, változik, korosodik, minden állapota átmeneti állapot. A latin eredetű primőr szó jelentése: új termék, az új idény terméke, mely nemcsak a zöldségek és gyümölcsök, de a bor esetében is megállja a helyét. Hazánkban is gazdag hagyományai vannak a primőrborok fogyasztásának, gondoljunk csak a novemberi Márton-napi libavacsorákra, melyek a népi étkezési tradíciók szerint elképzelhetetlenek újbor, általában valamilyen bíborszínű, jó ivású, könnyed vörösbor nélkül, amely bor cseppet sem elgondolkodtató, sem nem komoly, de nem is várunk el tőle többet, a libacombhoz, gőzölgő párolt káposztához és a borgőzös jókedvhez tökéletesen hozzáteszi a maga részét.

Valahogy így képzeljük el Beaujolais borát is, mely az elmúlt évtizedek alatt hallatlan népszerűségre tett szert, nemcsak szűkebb hazájában. Ha Beaujolaisról beszélünk a világban, mindenki az újborra gondol, bár korántsem minden Beaujolais az. Való igaz, a termés jelentős része újborként kerül forgalomba. A Beaujolais bor egy igazán könnyed, általában bíbor vagy rubin-árnyalatú, gyümölcsös nedű, mely talán a legelső boros élményeinket juttatja eszünkbe: amikor először kóstoltunk bele apa poharába. Emlékszünk még rá? Az volt az igazi „bor”-ízű bor, mert ugye akkor még nem differenciáltunk ízek és aromák között, a legkevésbé sem tudtuk, mi fán terem az animális, vagy éppen minerális aroma. Mindez a klasszikus bor-íz egyetlen szőlőfajtának, a fehér levű Gamay Noir á Jus Blanc-nak köszönheti eme jellegét, melyet röviden csak Gamay-nek hívnak szerte a világon. Ez a szőlőfajta szinte kizárólag Beaujolais vidékén terem, miután II. (Bátor) Fülöp, Burgundia hercege 1395-ben kivágatta az összes tőkét a vidék és a világ talán legnagyobb presztízsű dűlőiből, a kissé északabbra fekvő Côte d’Or-ból, mondván, e nemes ültetvényekre nem való ez a középszerű bort adó, „plebejus” szőlő. Franciaországban is csak a Loire völgyében találkozhatunk vele, újabban pedig Ausztráliában és Kaliforniában próbálgatja néhány termelő, mire képes ott a fajta. Kitűnően akklimatizálódott viszont a Gamay a Burgundiától délre fekvő Beaujolais-régióban, melynek északi része, a gránit alapzatú, néhol homokos felszínű Haut- (Felső-) Beujolais rendszeresen jobb és karakteresebb bort ad, mint a délre fekvő, agyagtalajú Bas- (Alsó-) Beaujolais. A fehérborok a Beaujolais-termelésnek mindössze 1%-át adják, ezek jórészt északon, Chardonnay és Aligoté szőlőfajtákból készülnek.

Eme különös bortermőhelyet sokan Burgundia részeként kezelik, valójában különálló egységet képez. A világraszólóan egyedi borokat termő Burgundiával való szoros összefonódást nemcsak a földrajzi közelség indokolja, hanem az is, hogy majd’ mindegyik burgundi illetőségű négociant ( = kereskedő, aki szőlőt, mustot, vagy bort nagyban vásárol fel, házasít és a kész bort saját neve alatt forgalmazza) Beaujolais területén is rendelkezik szőlőültetvényekkel. Borkereskedők, melyek híressé tették e vidéket.

A régión belül, az évszázados megfigyelések alapján 39 falu határában rendszeresen és határozottan jobb minőségű bor terem, mint másutt. Ezek a községek abban a privilégiumban részesülnek, hogy a Beaujolais-Villages (-falvak, ejtsd: villázs) megnevezést használhatják boraik címkéin. Ez a felirat egyfajta garancia is a jobb minőségre. A -Villages megnevezések a gallok több borvidékén is használatosak, ott van például Anjou-Villages, vagy Côtes-du-Rhône-Villages, mely mindig mélyebb, robusztusabb, ásványosabb, hosszabb ízű, mint egy „egyszerű” Côtes-du-Rhône. Természetesen a magasabb minőség magasabb árral is jár, de nagy általánosságban igaz, hogy a –Villages boroknál aligha találni jobb ár-érték arányú tételeket Franciaországban. Hogy reál beállítottságú olvasóinkat is meggyőzzem: a –Villages-borok minősége exponenciálisan növekedik, míg áruk csak lineárisan. Továbblépünk: ha a borkészítéshez használt szőlő a –Villages jogos névhasználatára kijelölt körzeten belül egyetlen falu határából származik, a Beaujolais-Villages név alá még a falu nevét is odabiggyesztheti a termelő a címkére – ritkán találkozni ilyen palackokkal.

Innen már csak egy fokozat van felfelé, a francia eredetmegnevezési szabályok szerint: a Cru-k szintje. A kiváltságosok fölött vannak még kiváltságosabbak, tíz település – tíz Cru – amelyek bora nemcsak hogy jobb, de egyedi, megkülönböztető illat- és ízjegyekkel rendelkezik; kiharcolta magának azt a jogot, hogy saját származáshely-megnevezést használhat. Ezek (északról délre): Saint-Amour, Juliénas, Chénas, Moulin-á-Vent, Fleurie, Chiroubles, Morgon, Régnié, Brouilly és Côte de Brouilly. Igen ám, de e falvak, boraikon csak saját nevüket tüntetik fel, rajtuk a Beaujolais szó már nem jelenik meg. Honnan tudja akkor a földi halandó, borokban nem túl jártas fogyasztó, hogy ő most épp egy Beaujolais Cru-t kortyol? Meg kell tanulnia szegényemnek mind a tíz nevet. Vagy meg kell kérdeznie a sommelier-t.


Le Beaujolais Nouveau est arrivé!

Villages-ok ide, Cru-k oda, Beaujolais mégsem tőlük híres a világban, hanem az újbortól, mely minden bizonnyal a marketingtudomány sikersztorijaként vonul be majd a bortörténelembe. A Beaujolais nouveau vörösbor létére légiesen könnyed, gyümölcsös bor, olyannyira gyümölcsös, hogy a kóstoló könnyen zavarba jöhet, valójában bort, vagy alkohollal dúsított szőlőlevet szürcsöl-e. E túláradó gyümölcsösség annak a helyi, sajátos borkészítési eljárásnak köszönhető, melyet úgy hívnak: szénsavas maceráció. A technológia lényege, hogy a leszüretelt fürtöket, egy gyors szállítás után, lehetőleg sérülésmentesen egy zárt acéltartályban szénsav nyomása alatt kezdik feldolgozni. A szőlőtömeg mintegy négy napot tölt ebben a rendszerben, anélkül, hogy zúzták-bogyózták volna, miközben megindul az alkoholos erjedés, magukban a szőlőbogyókban. A tartály alsó részében must gyűlik össze, mely az összenyomódott bogyókból csorog ki, ez normális körülmények között erjed. A procedúra után a szőlőfürtöket zúzás nélkül préselik, a mustot – mely már erjedésben van – pedig tartályokba fejtik, az erjedés majd itt fejeződik be. A kész bort a szüret után hat héttel érlelés nélkül palackozzák. A végeredmény egy kirobbanóan gyümölcsös, üdítő savtartalmú bor, melynek illat- és ízjegyeit nagy tudású, vagy nagy orrú pohárnokok, sommelier-k a málna, meggy, pirosribiszke, gyakran a banán és a licsi aromáival rokonítanak. Ezt a bort tulajdonképpen nem sokat kóstolgatják, ezt a bort isszák. Enyhe hűtést (10-11 C) borunk meghálálja.

Az új Beaujolais, más néven Nouveau mítosza a 19. századra tehető, amikor is a termelők versengeni kezdtek, kinek a bora jut el hamarabb a közeli városokba, főként a Franciaország gasztronómiai fővárosának tartott Lyon bisztróiba, ahol már novemberben táblákra írt feliratok hirdették: „Le Beaujolais Nouveau est arrivé!” Az új Beaujolais megérkezett!

Egy 1941-es helyi borvidéki rendelet a versengést szabályozandó, november 15-ét szabta meg az újbor forgalomba-hozatalának első lehetséges napjaként. Ezt 1975-ben újra megváltoztatták és a jogszabály ma is hatályos: a primőr bor legkorábban november harmadik csütörtökén 0.00.kor hagyhatja el a pincészeteket, világszerte pedig a borraktárakat. Sokáig csak a helyiek és a lyoni polgárok kiváltsága volt a Beaujolais Nouveau kóstolgatása, de a vasúthálózat fejlődésével a bor Párizsba is eljutott, ahol kisvártatva óriási népszerűségnek örvendett. Lyonban igaz volt a mondás: a város harmadik folyója a Saône és a Rhône mellett: a Beaujolais. De már ez sem volt elég: a Nouveau a 70-es évek elejétől világhódító útra indult, Svájc és Nagy-Britannia után Közép-Európa jelentősebb városaiba, Olaszországba, 1982-re Ausztráliába, 1985-re Japánba is eljutott. Ez a hirtelen fellendülés a termelőket mind több újbor előállítására ösztönözte. A helyzet odáig „fajult”, hogy a Beaujolais-őrület csúcspontján, 1992-ben a borvidék teljes évi termelésének mintegy 60%-át! újborként adták el. A siker hátterében pedig egy nagyon ügyes és tudatos marketingmunka állt, melynek kitalálója és vezéregyénisége egy helyi élelmes borkereskedő, a ma is élő legenda, George Dubœuf volt, aki annak idején az első palackokat küldte el Párizsba. (Az úriember ma évente 4,5 millió palack újbort forgalmaz, és a borvidék teljes termeléséből nem több, mint 15% -kal részesedik.) Ezt követték a reklámhadjáratok, Beaujolais-party-k világszerte, és az európai nagyvárosokból induló Beaujolais-rally-k, melyek lényege, hogy az autóversenyzők egy csomagtartónyi újborral térnek vissza Beaujeu-ból kiindulási pontjukhoz, minél rövidebb utat megtéve. Érkezett már szállítmány csónakkal, szekérrel, kerékpárral, motorral, Concorde repülőgéppel és hőlégballonnal is. Az emberek egyszerűen szerették, rajongták ezt a könnyű, gyümölcsös aromákkal teli italt és azt az óriási felhajtást, mely mindezt körülvette. Izgatottan várták november harmadik szerdájának éjjelét. A Beaujolais-t persze nemcsak novemberben fogyasztják, Franciaországban ma sincs olyan borbár, kávézó vagy bisztró, ahol ne lehetne rendelni, akár pohárral is. Olyannyira általános házibornak számít, hogy a lyoni bisztrókban egykoron sajátos, 46 cl-es – 1 pintes cserépbögrében szolgálták fel.

Mint minden divat, a bordivat is folyton változik. Mint minden a világon, az újbor-hisztéria is múlandó. Az ezredforduló után a Nouveau napja, november harmadik csütörtöke egyre kevesebb borfogyasztót hoz lázba, és az éttermesek is halkabban pukkantják az üvegek dugóit. Londonban, a világ borkereskedelmének fővárosában páldául idén – néhány tradicionális francia kisétteremtől eltekintve – sehol sem rendeznek Beaujolais-ünnepet. Azt hiszem, kimondhatjuk: a Beaujolais-láz Európában lecsengett. Megérkezett viszont a Távol-Keletre, elsősorban Japánba, ahol a világhírű bor ma az egyik legnépszerűbb italnak számít, és amely ország ma toronymagasan vezeti az eladási listákat.

Az idei évjáratról annyit lehet tudni, hogy a termés nagyon jó minőségű lett; a meleg nyár után a szüret ideális időben kezdődhetett meg, és egy kis szeptemberi esőt követően a vénasszonyok nyara a régióban is jótékony hatással volt a gyümölcs teljes beérésére. A mennyiség viszont nagyon alacsony lesz idén, valamivel 800 000 hl alatt, mely 1975 óta a legalacsonyabb.

A borvidéken természetesen idén is „forró lesz” a november, közel 100 különböző rendezvénnyel ünneplik meg az új évjárat eljövetelét. Szerdán éjjel hangosak lesznek az utcák és terek a borvidék településein, amikor csapra verik az első, újborral teli hordókat. Szerda délután, csötörtökön és a hétvégén pedig Beaujolais-Marathon, Beaujolais-Rally, Beaujolympia, ügyességi versenyek, kiállítások, koncertek, művészeti fesztiválok, mulatságok és persze nyitott pincék várják az érdeklődőket. Szerdán éjfél előtt bármilyen újborral teli palack kibontása: halálos bűn. Éjfél után 1 perccel viszont megindul a borfolyam a szomjas torkokba, kezdetét veszi a hajnalig tartó vigasság, zene, tánc, és borkóstolás. 2007-ben mintegy 25000 látogató vett részt a helyi rendezvényeken. A borvidéki marketing szervezet borkereskedőkkel és éttermekkel együttműködve Beaujolais-ünnepeket szervez a világ számos pontján is, így Kínában, Japánban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Kolumbiában, a Fülöp-szigeteken, Németországban és Csehországban is. A ma 75 éves George Dubœuf, a Nouveau „szülőatyja” idén New York-ban népszerűsíti a terméket, helyi séfekkel, az ún. Beaujolais-Biker-ekkel együttműködve, motorkerékpárokkal fogják eljuttatni a bort a kipukkantás helyszínére.

És mi lesz Magyarországon? Nálunk a Beaujolais eddig sem hódított túl nagy teret magának, néhány raklapnyi bor azért elfogyott a budapesti éttermekben. Tehetséges borászaink sorra teszik le az asztalunkra jobbnál jobb újboraikat. Lévén bornemzet, (legalábbis valamikor azok voltunk) mi köszönjük szépen, jól érezzük magunkat Portugieserünk, Zenitünk, Roséink társaságában. Kinek kell a Bozsolé? Mikor itt van a jó kis Portugizi-bogyólé!

Meilleur Sommelier d'Europe 2010

Angol borra hangolva

www.vinoport.hu

Január első napjai. Az ünnepi telt ház-őrület már csak emlék, a szilveszteri bulinak is vége. Mindenki fáradt, még a sommelier is. Visszazökkentünk a régi kerékvágásba. Péntek reggel van, végre szabadnap, ma nem megyek dolgozni. Korán ébredtem, de valahogy ma nem tudtam magamnak semmilyen ürügyet kitalálni még egy kis alvásra. Mit csináljunk ma? Mozduljunk ki! Mi mással is kezdhetnénk a vadonatúj évet, mint egy kellemes kis angol bortúrával! Ilyenben úgy sincs gyakran részünk.

Na jó, jó, nem pontosan így történt a dolog. Bevallom, aznap délelőtt 11-re már napokkal előtte bejelentkeztem egy pincelátogatásra. Csak így érdekesebben hangzott a történet.

Igen, jól hallottátok. Azt mondtam, angol bortúra.

Hogy?

Persze, hogy készítenek bort Angliában. Vagy nem tudtátok?

Akár hisszük, akár nem, Nagy Britanniában tényleg létezik szőlőtermesztés. Mégpedig Angliában és Wales-ben, még ha ennyire északon, távol az Egyenlítőtől a szőlőnek igencsak szenvednie is kell, ha be akar érni. Fontos megjegyezni, hogy különbséget kell tennünk az angol (és wales-i), valamint a „brit”-nek nevezett bor között, hiszen míg előbbiek természetes (still) borok, addig az utóbbi leggyakrabban valamely más országból importált szőlőlékoncentrátum visszahigításával és erjesztésével nyert lé. Ma Nagy-Britanniában mintegy 1000 ha szőlőültetvényt tartanak nyilván (2470 acre, a britek nem bírnák ki, ha bármely mértékegységük is kompatibilis lenne az európaiakéival…), ebből évente mintegy 2,5-3,5 millió palacknyi bort szűrnek. Azért ennyire elnagyolt ez az adat, mert ilyen klíma mellett az éves termésmennyiség nagyon bizonytalan és ingadozó. Már a rügyfakadásnál is elmehet a nagy része, ha éppen fagy. A terméskötődés hasonlóan kritikus időszak, a kockázat sokkal nagyobb, mint Európa bármely más részén. És akkor még nem beszéltünk a hűvös nyarakról, melyek bármikor eredményezhetik azt, hogy a beérés egyszerűen elmarad. Ilyen speciális körülmények között csak speciális borokat lehet készíteni – vagy legalábbis érdemes specializálódni valamilyen borfajtára. Természetesen csak a friss, könnyű, vékony, reduktív fehérborok jöhetnek szóba, ha élvezhető borról beszélünk, illetve, ami nagyon jó húzás volt az angolok részéről: a pezsgő, mellyel az itt nagyon népszerű Champagne alternatíváját kínálják. A leggyakrabban telepített szőlőfajták általában új német keresztezések: ilyen a Reichensteiner, Müller-Thurgau, Seyval blanc, Bacchus, Dornfelder. A sparkling wine-hoz pedig champagne-i fajtákat használnak (Pinot noir, Pinot meunier, Chardonnay) és csaknem mindig klasszikus eljárást is.

Ma több, mint 100 borászati üzemet találhatunk Nagy Britanniában, legtöbbjük a sziget délkeleti csücskében, Kent-, Kelet- és Nyugat-Sussex, és Surrey grófságokban,  Kelet-Angliában (a szigetország legszárazabb része) és Wales-ben, melyek saját vagy felvásárolt gyümölcsöt dolgoznak fel.

Az angol bor természetesen nem akar egy másik tradicionális bortermelő ország termékeinek sem versenytársa lenni (nem is lehetne), sokkal inkább néhány megszállott farmer és jó pár jól képzett, talán Franciaországban nevelkedett borász önmegvalósítását láthatjuk a pincefalak mögött. Az angol modell igencsak hasonlít a svájcira: a bor a magas termelési költségek, már csak a magas munkabér miatt sem lehet exportképes, s a belföldi piacon is drágának számít az importborokhoz viszonyítva. A borok 99%-a hazai torkokon gurulnak le, csakúgy, mint az öreg kontinens másik különc országában, Svájcban. S ha egy kicsit eltűnődök…leírjam? Leírom. Mind a helyi borok árszínvonala, mind a helyi hölgyek szépség-színvonala nagyon hasonló a két országban. Milyen érdekes párhuzam…

Szóval, felkerekedtem, hogy megtekintsem a Denbies nevű borászatot.

A Denbies Wine Estates történetesen Nagy-Britannia legnagyobb bortermelője. 107 hektár (265 acre), az ültetvények az üzemet körülvéve helyezkednek el. Ez a birtokméret Európa más részein sem számítana kicsinek, de Angliában abszolút a legnagyobb. Csupa véletlenségből az üzem a lakóhelyemtől mindössze 30 km-re található, délkeleti irányban. Surrey grófságban, Dorking határában találjuk, mely egy kellemes hangulatú kis városka, a dél-angliai dombhátak egyikén fekszik, gyönyörű környezetben, nem messze a London-Gatwick nevezetű repülőtértől. Ha autóval szeretnénk megközelíteni, ajánlom Európa legforgalmasabb autópályáját, az M25-öst, melyről a 9-es kijáratnál kell letérni, s kb. 15 percet délre autózni (ez az az autópálya, ahol az angolok kedélyesen, 110-zel utaznak a legbelső, 4. sávban). Ezen a környéken annyira szokatlan tájképi elem a szőlő, hogy a térképek aranyosan csak egy egyszerű 'vineyard' felirattal jelölik. Ennél kifinomultabb besorolásra ne is gondoljunk, mert itt nincs.

Hogy őszinte legyek, nem tudom, mit gondoljak a Denbies-ről. Nehéz pontosan identifikálni. Már jöttömben furcsa volt, milyen sokan tartanak a borászatba autóikkal – „ilyen népszerű lett a borturizmus Angliában?” – csodálkoztam. Odaérve gyorsan világossá vált: a cég nem csupán bortermeléssel foglalkozik, panzió, két étterem, egy borszaküzlet is található itt, nem mellesleg az impozáns épület konferenciaközpontként is üzemel, időnként esküvők színhelyéül is szolgál.

Itt egy kicsit elgondolkodtam. Megint csak leesett a tantusz: Nem egy francia château-ba, vagy domaine-be érkeztünk, Angliában vagyunk, a pénz országában, ahol minden az üzletről szól. A bor is. Egy bordeaux-i márki fejében álmában sem fordulna meg, hogy kastélyába, mely, mint tudjuk, a borkészítés színhelye-szentélye is, efféle világi létesítményeket rendezzen be. Vagy már megint csak én gondolkodom konzervatívan? Ezzel szemben Nagy-Britanniában (én már csak úgy hívom: a „szigeten”) ez teljesen rendjén való. Margaret néni és Richard bácsi így aztán elmehetnek ebédelni a Denbies-be, ha épp olyanjuk van, utána meg vehetnek néhány palack bort másnap estére a helyi borboltban. Nincs is ezzel semmi gond.

Aranyos idős néni fogad a recepción, aki elárulja, hogy a következő „tour”-ral fogok tartani, mely 11-kor indul a pincébe. Ez a felfedező túra, mely 7 Fontot kóstál, ügyesen ki van találva. Először is, beterelnek minket egy érdekes, 360°-os körmoziba, ahol valóban élvezetes, húszperces kisfilmmel mutatják be a borászat történetét, az éves teendőket a szőlőben és a pincében, gyönyörű helikopter-felvételeket a környékről és a szőlőkről. Láthatjuk, hogyan működnek a tavaszi fagyok ellen bevetett melegítőkályhák a szőlőkben. (hogy könnyebben elképzelhessük: úgy, mint a Liszt Ferenc téren). A végén, mikor a filmben egy palack Denbies sparkling wine-t pukkantanak, még arról is gondoskodik a minden bizonnyal pihent elméjű tervező, hogy egy jó adag vizet spricceljenek a nézők nyakába. De jó móka!

A filmben a londoni Imperial College geológus professzora, Dr. Selley (gyanúsan magyarul csengő név) beszél a környék, Dél-Anglia bortermőhelyeinek talajtanáról, kőzeteiről, miroklímájáról, érdekes rokonításba hozva azokat Champagne hasonló paramétereivel. Az is kiderül, mely egy kicsit hihetetlenül fog hangzani: az első szőlőtőkéket 1986-ban, tehát huszonkét éve (!) ültették el Dorking-ban. Dr. Selley volt az, akinek a javaslatára a tulajdonosok szőlőtelepítésbe fogtak itt. A farm maga már a 18. század közepétől létezett, és története során számtalanszor gazdát is cserélt.

A Denbies Wineyards nagyon sok fajta szőlővel dolgozik, s leginkább német eredetű, új keresztezések találhatók a kertjeiben. Úgy mint a Dornfelder, Schonburger, Reichensteiner, Huxelrebe, Red Elbling, Bacchus, Ortega, és a Seyval blanc, melyet csak Angliában termesztenek. Van még egy jó adag Müller-Thurgau-juk (Rizlingszilváni), Chardonnay és Riesling szőlőjük is. A Pinot család minden tagja megtalálható.

A moziból vonatozni megyünk (most mi ez, pincelátogatás, vagy osztálykirándulás??), beülünk egy kis fakocsikból álló, háromkocsis „szerelvénybe”, talán a legközelebbi vidámpark egyik leamortizálódott szellemvasút-kocsija lehetett, és megnézzük, hogyan készül a bor. Hol érkezik be a szőlő, hogyan nyerik ki a levét, hogyan ülepítik, erjesztik, fejtik, töltik hordókba, érlelik, homogenizálják és palackozzák. Mindezt a beszerelt hangszóróktól tudjuk meg. A menetidő olyan 5-10 perc lehet, mikor is elérjük a végállomást, a kóstolópincét. Itt kiszállunk, és az idegenvezető bácsira bízzuk magunkat. Aki megmutatja a térképen, hogy az egyes borok mely ültetvényről származnak, és általános bemutatást ad a borokról. És amikor már mindenkinek kezd megindulni a nyálelválasztása (a Pavlovi jelenségnek megfelelően), a kóstolóasztalhoz járul a díszes társaság, mely mögött gyönyörű elzászi faragott, tojás alakú hordók sorakoznak, és kipukkannak a palackok. Három bort kóstolunk itt.

1. Surrey Gold 2006     12%

Ortega, Bacchus és Müller-Thurgau cuvée-je, melyben az utóbbi balanszolja az első két illatos fajta túláradó parfümösségét, lágy testével és kicsit neutális jellegével mintegy visszafogva azt. Lehelletnyi cukor, a harmónia mintha nem lenne tökéletes a fajták között, hol a fűszeresség, hol a virágosság tör elő, s a végén az élénk, kissé csiszolatlan savak sem tudnak tovább rejtőzködni. Érdekes.

1. Flint Valley (Seyval blanc-Reichensteiner-Chardonnay) 2006     11.5 %

Ez tetszett a három közül a legjobban. Egyértelmű és intenzív tűzkövesség az illatban (ahogy a nevében is benne van, de a nevet csak utólag tudtam meg), ropogós savak, és még teste is van, egy kicsit Pinot blanc-ra emlékeztet. A francia tölgy vaníliája festi alá a bort, mely a barrique-olt Chardonnay-ből fakad, igazán nem tolakodóan. Szép!

1. Pinot Noir Rosé 2006     12%

Kiabáló eper-aromák az illatban, amitől én egy nagyon intenzív gyümölcsösséget várok az ízben is, amit nem kapok meg. Élénk savak, közepesen hosszú utóíz, összességében szép rosé, de ittam már jobbat is (sokszor).

Az idegesvezető bácsi – ha nem is volt borász – nagyon szépen, nyugodtan, kimérten, okosan beszélt a borokról és jó businessmen-hez illően még azt is elhintette nekünk, melyik bort lehet egészen véletlenül éppen most akciósan megvásárolni a felettünk lévő borszaküzletben. És ezzel a mai gyalogos-vonatos túránk véget is ért. Minden jól meg volt komponálva csak éppen azt nem éreztem, hogy én most a bor szentélyében vagyok, sokkal inkább azt, hogy itt most valamit bemutattak, és azt most nekem el szeretnék adni. Olyan furcsa volt az egész!

Csalódva is ballagtam volna ki az épületből - ha - éppenséggel nem mentem volna oda a recepcióhoz egy kicsit méltatlankodni, hogy „na de kérem”, én szeretnék találkozni legalább a borásszal, mert hogy ennyi nem elég, hogy nekem ezt megígérték a telefonban, hogy fogom én most így átérezni a hely szellemét, és nem utolsósorban: hogy lesz ebből cikk!

Ajánlották: tegyek egy kellemes sétát a szőlőben, addig megpróbálnak tenni valamit. Tettem egy kellemes sétát a szőlőben, a változatosság kedvéért esett az eső. A munkások éppen metszették a példás rendben futó sorok tőkéit. Kis táblák jelezték az egyes telepítéseket, s az ültetés évét. Hol fiatal, hol meg még fiatalabb Bacchus, Dornfelder, Seyval blanc-ültetvényekbe botlottam az amúgy 8 mérföldes, turistáknak kialakított gyalogúton. Kisvártatva jött is a borász, aki jelezte, nincs sok ideje, de azért szakít rám 35 percet, végigfutunk a pincén, aztán kóstolunk néhány „flight”-ot, és mindenki mehet a maga dolgára. Akkor még nem gondoltuk, hogy még két óra múlva is borozni fogunk a laboratóriumban.

Így is történt. Alámerültünk a pincébe megint, kutyafuttában megnéztük a fontos helyszíneket: a szőlőfogadót, préseket, de ez igazából nem érdekes, „látott már ilyet, ugye?... rendben…itt vannak az erjesztőtartályok…ez is ismerős…ott vannak a tölgyfahordók, francia és magyar hordókat használunk…”

Tényleg elfoglalt volt az önológus úr, a Surrey Gold-ot palackozták aznap a fiúk, úgy éreztem magam, mint az író a Mario és a varázsló-ban: „Egy kicsit korán jöttünk.”

De a kóstolásra azért jutott idő. Kiderült, hogy ez a szőke, nagyon kedves, félhosszú hajú, pirospozsgás arcú, 80-as évekbeli amerikai színész kinézetű borász sokat tanulmányozta a bordeaux-i és burgundi, valamint a loire-völgyi borkészítést, mindhárom helyütt dolgozott. Az is, hogy nagyon szereti a magyar hordókat, mert szerinte finomabban integrálódnak a borokba, egyedibb ízeket hoznak, a franciák direktebbek, és egyenesebb vonalvezetésű ízt adnak.

A portfólió legfontosabb képviselője – nem véletlenül – a pezsgő, melyekre még több energiát fognak fordítani az elkövetkezőkben, s szélesebb választékot kívánnak kialakítani, mert nagyon népszerű termékek. Ma három fajta kerül forgalomba: a Seyval blanc alapú Whitedowns Cuvée, egy Pinot Noir Rosé és a „zászlós bor”, a három champagne-i fajtából készülő Greenfields Cuvée. A Denbies pezsgőit kizárólag méthode classique (palackos erjesztésű) eljárással készíti. Ráadásul az utóbbi években Marcus, a borász döntése értelmében egyre inkább növelik a Pinot noir részarányát a többi fajta ellenében, ami szépen érezhető is a pohárban. A pezsgőkkel nincs semmi gond. Bár a 2003-as Greenfields Cuvée-t egy kicsit zöldnek éreztem, a 2004-es meglepően üde, lendületes, gyümölcsös volt, egy fiatal pinot meggyességét felvillantva, igazán élvezetes. Na, a sparkling wine rendben van!

A borok…hát nem tudom. Ha már a borász sem mond róluk semmi csábítót, akkor én most mit mondjak? A választék széles, kísérleteznek, amivel csak tudnak. Némelyikre bólintottunk egyet, némelyikre egy kicsit elhúztam a számat, érezvén a zöldes savakat és fanyar utóízeket (ami, még egyszer hangsúlyozom, nem feltétlenül a pince hibája!) némelyiket egyöntetűen öntöttük ki a köpőcsészébe. Szépen indult például a Bacchus 2004, sok gyümölccsel, frissességgel, szinte új-zélandi sauvignon-os illattal, ízébe pikáns fűszeresség vegyült, de a közepe lágy volt, az utóízben meg valami zöldes savasság villant fel. Jobban tetszett a Schonburger 2006, édeskés illatával, vaníliás ízvilágával (ami nem a hordóból származik), ennek szépek voltak a savai is, kifinomultabbak, és még egy kis teste is volt. De jó kis bor! De nincs az a jóindulatú borbíra, aki 80-82 pontnál többet adna neki. Azon már meg sem lepődtem, hogy a vörösborra, a Dornfelderből készülő Redlands nevű borra ő maga mondta, miközben mosolyogva öntötte ki a lefolyóba, hogy ezt inkább hagyjuk, csak játékból készítenek vörösbort (just for fun), igazából nem kell túl komolyan venni. Néha jó, ha beérik, néha meg…hagyjuk. Közben hárman lettünk, mert az egyik kolléga az emeleti irodából lejött megmelegíteni a teáját a laborba, bekapcsolódott a borokról szóló diskurzusba, és olyan kedélyesen elbeszélgettünk, hogy észre sem vette, hogy fél órája velünk kóstolgat. Itt már reménykedtem, hogy a következő bor szép lesz, csak tudjak valami jót mondani róla a borásznak. Nem lett az. Ő meg volt annyira bölcs, hogy ezt nem is várta el tőlem. De akkorra már annyira „összebútoroztunk” angol barátaimmal, hogy inkább a magyar borokról és hordókról faggattak, és persze Tokajról. Mélyeket illatoltunk a pohárba, hosszan kóstolgattunk, de valahogy nem, nem és nem. Istenem, Észak-Európában vagyunk, itt sokat esik, hideg is van, bocsássuk meg a szőlőnek, hogy nem érett be… Olyan abszurd volt az egész!

Halkan megjegyezte még a borász úr, mikor az eladásokról kérdeztem, hogy ők nem törekednek arra, hogy a boraikat széles körben ismerjék, akár csak Angliában is. A borok 90%-át itt helyben adják el, komoly kereskedőjük sincs, mert egyszerűen nincs rá szükség! Jobb ez így mindenkinek! Itt, helyben, a rendezvényeken, konferenciákon, éttermükben, borszaküzletükben, fogyasztói áron, tehát jóval nagyobb árréssel tudják értékesíteni ezt a 3-400 ezer palackot évente, könnyedén, akkor meg minek a bonyodalom, a szupermarket, a gasztronómia, a borkereskedő… És most Nagy Britannia legnagyobb termelőjéről beszélünk!

Ezt is érdekes volt hallani. És itt vált érthetővé Margaret néni és Richard bácsi esete is, hogy miért is járnak ők ebédelni a Denbies-be minden héten.

Mindent összevéve – ha nem is életem nagy borait kóstoltam aznap – emlékezetes, és legfőképp: tanulságos volt ott lenni, és átérezni a hely filozófiáját. Két dolog vált világossá (ami addig is sejthető volt): a környezeti tényezők egyszerűen nem engedik meg – úgy, mint mondjuk Magyarországon vagy Franciaországban - akármilyen stílusú borok készítését. Némely illatos fajtákból lehet szép, könnyű, friss, gyümölcsös fehérborokat faragni, de ez minden. Illetve: a pezsgő, ami nagyon jó választásnak bizonyult a birtok részéről. Azt is megértettem, s talán ez volt a leghasznosabb tanulság, hogy a BOR Angliában nem azt jelenti, mint Európa többi részén, a történelmi bortermelő országokban. A bor egy termék, a borászat egy üzem, melyben a marketing-feladatokat a PR- és marketing manager végzi, a rendezvényeket az events manager koordinálja, a szőlőben a vineyard manager irányítja a munkát, és a borokat a winery manager készíti. A bor itt NEM az istenek itala, hanem egy ital, ha úgy tetszik, az emberek itala, termelési kultúrája nincs, esetleg fogyasztási kultúrája. A bor nem az önmegvalósítás eszköze, nem az életöröm hordozója, nem az, ami helyhez köt, munkát, szenvedést és örömöt ad, s legfőképp nem a terroir megtestesítője. A bor egy termék, amelyre kereslet van, melynek mennyisége van, ára is van, p x q szorzata is van, csak meg kell termelni, s el kell adni.

Istenem, ne is napsütést adj, csak egy kis keresletet!

Cseke Gábor

United Kingdom, 2008. 1. 11.

bővebb információk:

Denbies Wine Estates

London Road

Dorking, Surrey

RH5 6AA

http://www.denbiesvineyard.co.uk

Nem Zörög a haraszt…

2007.11.20. | Cseke Gábor

…Ha a szél nem fújja. De az új-zélandi páfrány elég hangosan zörög. Egyre hangosabban. Vajon mitől? Ugye nem a széltől? Bizony nem. Hanem inkább az Új-Zélandi Bortermelők Szövetségének (New Zealand Winegrowers, www.nzwine.com) tanítani való PR- és marketingmunkájától, akik a minap parádés kóstolóval örvendeztették meg a borkedvelő közönséget Londonban.

Úgy vettem észre, nagyon kellemes kép alakult ki a borbarátokban Új-Zélandról, köszönhető ez persze sok mindennek, a sziget gyönyörű, tiszta tájainak, „zöld image”-ának, mindig üdítően friss fehérborainak, és – nem győzzük hangsúlyozni – bizonyára a példás marketingnek is. Éppen ezért én is nagy várakozással, és kíváncsisággal vágtam neki a kóstolónak, hiszen valljuk meg, amilyen borokat tengerentúli barátaink az elmúlt 10 évben letettek az asztalunkra, az nem mindennapi teljesítmény.

Úgynevezett „finom szájjal” mentem kóstolni, próbáltam előtte minél kevesebb, s minél karaktertelenebb ételt magamhoz venni. Már a grillezett csirkemelles-padlizsános szendvicsemben található pesto-ban lévő bazsalikom is aggodalommal töltött el: ugye ez most nem fogja csökkenteni a zöldfűszer-ízküszöbértékemet??!” Na, azért ne essünk túlzásokba, lényeg, hogy a törékeny új-zélandi borokat mindig lehetőleg pihent érzékszervekkel kóstoljuk.

Mi jellemző az új-zélandi borra, úgy általában? Kristálytiszta illatok, szinte metsző ízaromák, éles, de finom, néha direkt savszerkezet, viszonylag alacsony alkohol és tökéletes szárazság, majd’ minden esetben.
Azt se feledjük el, kedves borátaim, hogy Új-Zélandon most annyira nem fáznak, mint mi az öreg kontinensen, viszont javában virágoznak a fák és csiripelnek a madarak. A dolgos kezek már rég megmetszették a szőlőt, mely szintén nemsokára virágzásnak indul. Tehát, a legújabb évjárat itt már a 2007-es (nem primőrökre gondolok), melynek első képviselői most kerülnek piacra. Szinte még melegen, épp csak most gurultak le a futószalagról. (Na jó, ne gonoszkodjunk…!)
A borok mintegy egyharmada 2007-es évjáratú volt, melyeket persze nem szabad egy mércével mérni egy évvel idősebb testvéreikkel.

Új-Zéland egyik tipikus példája a legújabb kori borászat sikertörténeteinek.
A borászatban is, sokak, sokunk (?) számára sajnálatos módon lejátszódó globalizáció is itt figyelhető meg a legklasszikusabban. Óriás borvállalatok, hipermodern feldolgozóüzemek, nemcsak a szőlőt vásárolgatják, de egymást is. Képzeljük csak el! 40-50 évvel ezelőtt, bőven nem túlzok, ha azt állítom, több szőlő termett Etyeken, mint egész Új-Zélandon. A fellendülés, vagy ahogy az angol mondja, a ’boom’, csak eztán következett, ennek is a legmozgalmasabb része csak az elmúlt 20 évben zajlott le. A szőlészettel-borászattal foglalkozó vállalkozások száma 131 volt 1990-ben, ma 563. Ha megfigyeljük a borászatok neveit, mindig valami személynévről, esetleg jellemző földrajzi jelenségről elnevezett fantázianeveket találunk. A ma oly’ elterjedt csavarzár is innen származik: mivel nekik nem voltak megkövesedett, történelmi hagyományaik a borkészítésben, már jó pár évvel ezelőtt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmazták a csavarzárat a palackok lezárására, mondván: „olcsóbb is jobb is, akkor miért ne??” Az európai szakma az első években megütközött ezen, aztán nevetett, később hallgatott, ma meg már használja ezt a zárási technikát. A világ-borfogyasztás növekedése, a bordivat szerencsés változása, az újvilági borászatok virágzása, a nemzetközi kereslet által indukált szőlő-felvásárlási árak növekedése, meg biztosan valami különleges ihlet mind több termesztőt ösztönzött Új-Zélandon szőlőtelepítésre. Akkor aztán mindenki, akinek egy kis affinitása volt a szőlészethez (mondhatjuk úgy is: boldog-boldogtalan) elkezdett lázasan szőlőt telepíteni.
Ma meg ott tartunk, hogy ha borszakértők bármilyen vonatkozásban Sauvignon blanc-ról duruzsolnak, holtbiztos, hogy Új-Zéland neve öt mondaton belül elhangzik.

A kóstolót ugyan, hol is rendezhették volna máshol, mint a New-Zeeland House-ban (nekik ilyenjük is van Londonban), mely egy kb. 20 emeletes óriási épület, londoni viszonylatban felhőkarcoló, nem is olyan rossz helyen, a Piccadily Circus és a St-James’s-Park között. Az esemény egy 17-edik emeleti, körpanorámás teremben kapott helyet, igazán nem panaszkodtunk a kilátásra. A már említett új-zélandi borászszövetség európai és UK-igazgatója és két asszisztens hölgy voltak jelen a kóstolón, akik egyesével köszöntöttek mindenkit, és nagyon elegánsan, kulturáltan, észrevétlenül álltak le cseverészni velünk, honnan is jöttünk, mi járatban vagyunk itt errefelé, hogy is keveredtünk a 17. emeletre, és a legostobább kérdéseinkre is mosolyogva válaszoltak. Egy chef az eseményre minden egyes borfajtához külön kanapékat, finger-food-okat kreált: pl. kecskesajtos krutonokat a Rizlinghez, fésűkagylót a Chardonnay-hez, hideg füstölt kacsamellet a Merlot-hoz.

Igen kevés jó dolgot véltem eddig felfedezni a Királyságban; vagy olyat, amit itthon nem lehetne jobban csinálni; vagy olyat, amit itthon nem lehetett volna már régen jobban megcsinálni, de be kell vallani: a kóstolókhoz értenek az angolok. Ilyen szempontból is London a legjobb hely a világon: a szerencsétlen sommelier-k szinte minden nap találnak maguknak ilyen jellegű programot. A borbemutatók ingyenesek, nyitottak minden szakmai érdeklődő előtt, nincs lehúzás…de ivászat sincs. Mindenki fegyelmezett, de mégis laza a hangulat a kóstolókon, bárki odajöhet hozzád ismeretlenül kikérni a véleményed a borokról. Általában valamilyen kisebb előadás, workshop is kapcsolódik hozzájuk, ahol szintúgy ingyen és bérmentve szívhatjuk magunkba a sok érdekes infót a szakmában dolgozó emberkéktől, néha Master-of-Wine-októl. A catering-et általában borkóstolókra szakosodott party service biztosítja, nagyon kellemes személyzettel. A meghívások rendszere is nyitott, és általában biztosítja, hogy az jusson el oda, akit tényleg érdekel, akinek tényleg érdekes lehet a kóstoló.

No de térjünk vissza a fellegekből a földre! Illetve a 17. emeletre.
Előttünk vagy háromszáz bor sorakozik példás rendben, az üvegfalakon túl, a lábaink előtt hever London. A borok csak fajták szerinti sorrendben, teljesen összekeverve, sem a készítőik, sem a kereskedőik nem állnak a pult mögött, ezáltal mi teljesen elfogulatlanul kóstolhatunk. Szándékosan nem fogok egy bort sem kiemelni, név szerint. Tessék? Hogy miért? Csak! Inkább a benyomásaimról regélek itt.

Mivel is kezdjük? Mondjuk néhány szénsavas borral, úgyis az van hozzánk legközelebb. Bár az utóbbi időben szokásommá vált, hogy nagy bölcsen végigjárom az egész sort, felmérni a terepet. Itt is taktikázni kell. Ha nekirontunk az elején az összes bornak, a 25. után lefárad a szánk, és nem tudjuk értékelni az izgi tételeket, amik csak később jönnek. Ha felületesen áthullámzunk a bor-soron, nem tudunk viszonyítani, következtetéseket levonni, csak összecsapjuk az egészet, megint csak kimarad a lényeg. A legjobb, ha előre eltervezzük, mire vagyunk kíváncsiak, mi érdekel, és azokra tudatosan megyünk rá. Jobb kevesebbet kóstolni, de azokat rendesen „átrágni”. Szerintem.
Szóval. A NZ sparkling wine is nagyrészt champagne-i fajtákból készül, néhányukban persze a sauvignon is közreműködik. Engem személy szerint nem különösen fogtak meg a pezsgőik, igazából a gyümölcsösségre vannak kihegyezve, szinte fehérborok ezek, csak mellesleg van bennük egy jó adag szénsav is. A rosé pezsgők igazi magyar rosé színűek, tele eperillattal! Ezzel a színnel nagyon ritkán lehet találkozni a világban, sem a provence-i, sem a mediterrán, olasz, spanyol, sem az újvilági rosék nem szeretik ezt a pirkadt eperszínt. Esetleg néhány loire-völgyi Cabernet rosé, de az sem az igazi. A klasszikus erjesztésűekben talán tudat alatt is a terroirt kerestem, amit tudjuk, hogy Új-Zélandon nem sok értelme van keresni. Ez nem Champagne, ember! Mészkő nincs, terroir nincs, eper, meggy, egres, zöldalma-aromák vannak, érd be ennyivel, valljuk be, a legtöbb esetben (túl)csípős perlage-zsal párosulva. Aztán meg nem egy blanc de blanc-al találkoztam, melyekben érezhető volt az alapborok tölgyfahordós érlelése, száraz fa-íz képében, gyakran sur lie, 2 évig. Itt már finomabb autolízis-illatok, kifinomultnak nem mondanám őket, a Cloudy Bay sparkling wine-ja, a Pelorus, Chardonnay létére kifejezetten füves volt.


„Itt a Rizling is Sauvignon blanc???”

Ez volt az első benyomásom a sorban előrehelyezett Riesling borokról. Csak később jöttem rá, miért is.
Természetesen minden rizling Riesling, azaz Rajnai rizling. De nem az európai (rajna menti, elzászi) stílusból, nem. Itt lehull a lepel a rizlingről, már úgy értve, hogy megtapasztalhatjuk a rizling elsődleges, mindenféle petrolos és aromaédes öltözékétől megszabadított voltát: a végsőkig kiélezett, puritán, de nagyon éles, hol füves, hol citrusos, hol meg vadvirág-illatú, szinte sauvignonos! nagyon tiszta, vékony rizlingek. Most mi van, itt a rizling is sauvignon blanc???
Igen igen, Rajnai rizling, mégis néhányuk mintha a mi olaszrizlingünkhöz közelebb állna ízképben. Persze, mindez csak a véletlen műve. Édes utóíz sincs, mint sok Rajnai rizlingtől megszoktuk, amitől pl. az angolok azt hiszik, hogy a rizling édes…pedig!!! Legfeljebb egy kis pehelycukros lecsengés, de mondom, a vezető ízek inkább a virágok és a gyümölcsök.
Ami igencsak meglepett: a petrolosság hiánya. A szomszéd szigeten, amit valami Ausztráliának hívnak, a rizlingek sokkal petrolosabbak, legalábbis jobban akarnak hasonulni német társaikhoz. Itt nem. Aztán később, mikor már össze-vissza kóstolgattam 06-os és 07-es borokat, akkor jöttem rá, mi az összefüggés. Az újborokban (2007.) sohasem találtam meg a benzinaromát, míg a 06-osokban szinte mindig. Jééé? Lehet, hogy a petrolosság csak egy bizonyos idő, mondjuk egy év után fejlődik ki a Riesling-ben? Na, már ezért megérte eljönni.

Túlléptünk a meglepetéseken, nyugodjunk meg, jöhetnek a Pinot gris-k. Itt kezdődött az illatkavalkád, csak úgy kavarogtak a levegőben, már méterekkel a poharak felett a különböző keleti- és édesfűszerek.
Meg Pinot grigio-k is? Hogy mi?? Ez nem ugyanaz? Elvileg igen. Illetve…majdnem. Tudjuk, hogy Alsace-ban Pinot gris-nek, Trentino-ban, Friuli-ban, Veneto-ban Pinot grigio-nak (rég volt ennyire népszerű ital Angliában, mint ma ez, főleg a középkorú hölgyek körében), Magyarországon meg Szürkebarátnak hívják. Természetesen klón-beli különbségek is vannak a különböző helyeken telepített növények között. De hogy Új-Zélandon mi a különbség a gris és a grigio között, attól az idősebb, becsületben megőszült borászok mindjárt dobnak egy hátast: semmi más, mint a piac. Ha a piacunk grigio-t akar, akkor annak hívjuk, ha gris-t, akkor legyen az a neve. Az illúzióromboló valóság az, hogy ha egy pince jobban el tudja helyezni a termékét egy ilyen Pinot grigio-t követelő piacon, akkor egy kicsit korábban szüretelve, egy kicsit sápadtabb színnel, reduktív iskolázással, több szénsavgyönggyel, zöldes-fehéres átlátszó bordói üvegbe csomagolva dobja piacra a bort, ha meg a konzervatívokat akarja itatni, akkor ugyanazt a szőlőt egy kicsit később szüretelve, a bort egy nagy hordóban megáztatva, már jöhet is a Schlegel-palack, vagy a flőte, és Pinot gris néven hozza ki. Ez már a világ vége, nem?

Menjünk is gyorsan tovább. Amúgy is sok volt az aromákból.
Gewurztraminer. Na, most Elzászban vagyunk, vagy Új-Zélandon? A borok pont azt hozták, mint amit vártam: tiszta fűszeraromákat, amelyek finomak ugyan, de mennyiségben túlzottnak tűnnek, a bor-jelleg itt teljesen háttérbe szorul, az aroma az első és egyetlen. Szinte a savakat is alig találjuk mögöttük. Az aromatikára itt inkább a fahéj-ánizs jellemző, kristálytisztán, egyenesen a laborból, szemben a Pinot gris-k köményes-szegfűszeges aromáival. Mindkét fajtánál csak ezek maradnak az utóízben, nekem ez disszonáns. Testet, se nagyon keressünk az aromák mögött (mint mondjuk Elzászban), az édes érzetet az aroma okozza, nem pedig az extrakt. Lényeg a lényeg, eléggé mérnökasztalon megtervezett boroknak tűntek ezek.

Megmondom őszintén, nem is sokat időztem ennél a szekciónál, mondván, egy jó Traminihez azért nekünk sem kell messze mennünk. Jöjjön inkább a lényeg; néhány szárnybontogató Viognier (meglepően szépek) után végre elérkeztünk Új-Zéland kvintesszenciájához: a Sauvignon blanc-okhoz. Mondanom sem kell, hihetetlen mennyiségű és fajtájú Sauvignont-kínálattal találtam magam szemben, kb 90-félével, lehetetlen volt végigkóstolni valamennyit (már ilyen földi halandóknak, persze). Itt már, főleg így 30-40 bor után, nagyon tapasztalt és fegyelmezett kóstolónak kell lenni ahhoz, hogy érdemi különbségeket fedezzünk fel az egyes minták között, mert hogy én még nem láttam ilyen cizellált, minimális különbséget 40 különböző bor között, az is holtbiztos. Az alkoholok is szinte kizárólag 10.5-től 12-ig mozognak. Miben rejlik mégis a differencia? Leginkább a savtartalomban (finom, finomabb, vagy legfinomabb), a szüret időpontjában (gondolom én) no és az élesztők fajtájában. Amelyek nyilván az esetek 98%-ában szelektált fajélesztők, vad élesztőt csak elvétve használ egy-egy organikus vagy biodinamikus termelő, esetleg más borászat a prémium kategóriás termékeihez. Hát igen. A Sauvignonok nem keltettek csalódást. Itt is voltak persze olcsó, hogy is mondjam csak, nem túl szofisztikált tételek, de a borok döntő többsége megdolgozott a pénzéért. Mert ugyebár, a pénzéért mindenkinek meg kell dolgozni, keményen. A boroknak is. Zöldalma-, metélőhagyma, lime- és fűillatok kavalkádja, halálelegáns, nem túlzó, sőt, igen szerényke intenzitással, melyekre időt kell szánni, sokszor bele kell szippantani, hogy észrevegyük szépségüket. Véleményem szerint a nagy új-zélandi Sauvignonoknak is ez a titka, mint például a híres „ködös öböl” nevet viselőnek is: nem tolakodik, nem taszítja a kis szaglóreceptorainkat, sőt: szinte ő szívja be az orrunkat a pohárba, mert kíváncsivá tesz. Amíg a Pinot grigio-k és Fűszeres traminik illatától akár meg is tudunk csömörleni, a NZ Sauvignon blanc illatával nem lehet betelni. A boroknak a kiskereskedelmi árát tüntették fel, kérdés persze, hogy ki által használt árak ezek, 6,5 fonttól 17-ig terjedt a skála (a font tegnapi jegybanki középárfolyama 362.71 Magyar Forint).
Aztán jött néhány Chardonnay, két külön csoportban: reduktív (angol frázis szerint unoaked) és tölgyfahordós érlelésűek. A NZ Chardonnay általában tele van gyümölcsökkel, trópusi gyümölcsökkel, frissek, ropogósak, és sterilnek tűnnek. Ezúttal meglepő módon a reduktív iskolázásúak tűntek harmonikusabbnak, legalábbis számomra. Már megint csak nem akarok itten károgó varjúskodni, de az volt az ember érzése, mintha nem állna jól nekik a hordó. Sok. Nem bődületesen, mint néhány kaliforniai vagy ausztrálban, de akkor is kilóg a fa. Persze, szép a bor is, meg a fa is, de az ízek külön vannak. Előbb gyorsan lecseng a bor, aztán felcsendül a fa.

Következő műsorszámunk a rosé, tényleg csak néhány, mutatóban, ahogy figyelgettem a címkéket, leginkább Merlot-ból készítik. Most mit mondjak? Nem voltak rosszak, kellemes, üdítő és telt borok, érett málnaízűek, és egyik színe sem volt siller-szín alatt.

Itt egy kis szünet: a vidám kóstolók zsibongó tábora egy pillanatra elcsendesedett, tekintetét mindenki a bejáratra vetette: onnan ugyanis 50 körüli magas, szőke, kedves, divatos vastag szemüvegkeretes hölgy mosolygott ránk. Belépett az ajtón a nő, akinek az ízlelőbimbóit nagyon sokan irigyeljük, életművét csodáljuk, könyvein felnőttünk. Aki többet tudott a borokról, mint mi együttvéve. Nem volt ő más, mint Jancis Robinson.
(www.jancisrobinson.com)
Nincs ebben semmi különös, kíváncsi volt a borokra. Beállt ő is közénk kóstolni, és az élet ment tovább. Nagyjából 3-szoros tempóban ment végig a borokon, mint bárki, minden borra fél percet szánt, és 1 mondatot írt. 5 perc után megtelt az első, 10 perc után a második A4-es oldala. Közben mindenkihez volt egy kedves mondata.

Itt, a 200. bor után megint össze kell szednünk magunkat, ki kell mennünk levegőzni, pihenni, vizet inni, melegíteni, az utolsó fordulóra, mely kemény munka lesz: 57 palack Pinot noir vár ránk.
Melyet ma már szinte akkora nemzetközi érdeklődés övez, mint pár éve a Sauvignon blanc-t. Nem véletlenül, ezek között is volt jó néhány meglepően szép, szemeket felcsillantó tétel. Tulajdonképpen, egy kicsit sportnyelven fogalmazva, a papírforma érvényesült: a hűvös klímát kedvelő fajták borai: a Sauvignon blanc és a Pinot noir igazolták hírüket, nem okoztak csalódást, azt hiszem senkinek. A Pinot is egyre nagyobb teret nyer Marlborough-ban, ahonnan a leggyümölcsösebb, mély, de azért kicsit egysíkú borok jönnek. Eredeti termőhelyén, Central Otago-ban (ami a világ legdélebbi borvidéke) már komplexebb, sűrűbb, megrendítőbb illatú borokkal találkozhatunk, melyek aromatikájára inkább a feketebogyós gyümölcsök a jellemzők, nyilván itt teljesen más a talaj és a mikroklíma. Alapvetően sok bor elegáns volt, nem direkt; sokkal inkább, mint egy fiatal és virgonc Côtes de Nuits.
Egymást követték az izgalmasabbnál izgalmasabb tételek. Diszkrét gyümölcsillatok, az esetek túlnyomó részében meggyes, néha picit likőrös (alkohol), egészen néha gombás illatjegyek. Közvetlenül, de nem „nyomulva”. A fa majdnem mindig jelen van, de nagyon kulturáltan. Tud viselkedni. Elegáns, nem nyers, de nem is túl pörkölt a faíz, ami itt sokkal jobban összeolvad a borízzel, mint a Chardonnay esetében. Francia tölgyfahordókat használnak. Amit még megtudtam, hogy minél alacsonyabb hőmérsékleten próbálják macerálni a bogyókat, napi 4-szeri csömöszöléssel, hogy minél kevesebb tannin, és minél több szín oldódjon ki. A színek nem olyan sápadtak, mint Bourgogne-ban, kevés bor áttetsző (meglepődnénk, ha azok lennének), a legtöbbjük kékes-lilás-rubinszínű, és mély. Az árakkal nem szívbajosak, az emlékezetes, igazi jó borok 10-12 fontnál kezdődnek, ezek polci árak. A prémium kategória alulról verdesi a 20 fontot, amin már Angliában is elgondolkodnak az emberek. Ha belegondolunk, ennyi pénzért már nagyon jó Premier Cru-ket, vagy ami még jobban összevethető velük, kiváló Côte Chalonnaise-eket kaphatunk, mondjuk Givry-t. Ott meg már a terroir is előbukkangat.. Mindenki eldöntheti magában…

Végezetül, levezetjük a kóstolót néhány vörösborral. Mi van még itt?? Néhány palack Syrah (megint csak meglepően szépek, mint a Viognier – érdekes). Nem vékonyak, nem savasak, hanem teltek, ízgazdagok, hmm. A Cabernet, Merlot és ilyen alapú cuvéek között, amelyek tényleg csak 6-7 példánnyal képviseltették magukat, nem találtam említésre méltót. Hja, ha Merlot vagy Cabernet lennék, én biztos nem Új-Zélandot választanám állandó lakhelyemül.

Azt hiszem, kevés kóstolótársamnak akadt már energiája a vörösökre. Persze Jancis Robinsont kivéve, aki még a végére ledöbbentett mindenkit azzal, hogy először végigment az összes Pinot noir-on, Merlot-n, Cabernet-ken, aztán kék fogakkal, vidáman, tannintól bénított nyelvvel – persze mosolyogva – nekiállt a fehérboroknak: pezsgőknek, rizlingeknek, pinot gris-knek…amikor utoljára ránéztem, már a Sauvignonok kellős közepén járt…
Jól, van, gondoltam, én most itt elmegyek haza, amúgy is elkések a munkából. Fogaim borkősavaktól hemzsegve, agyam kóstolóközpontja kimerülve, megköszöntem a lehetőséget a házigazdáknak, akik ugyanúgy mosolyogtak, mint az elején, még jó fogmosást kívántam mindenkinek, és mindenféle feltűnés nélkül elhagytam a 2007-es Új-Zéland-kóstoló helyszínét.

Szóval, az új-zélandi haraszt zörög, egyre hangosabban és mi ennek örülünk. Tényleg, ha visszagondolok, nem találkoztam még egyetlen vendéggel, vagy fogyasztóval sem, aki egy új-zélandi borban csalódott, vagy arról rosszat mondott volna. Jól csinálják, jók a borok, jó a marketing. Ezért persze az árat is elkérik, amit valahogy úgy vettem észre, hogy a fogyasztók szívesebben kifizetnek, mint bármely más újvilági borért. Talán Argentínát sorolnám még ebbe a ketegóriába. Szépek a címkék, nem hivalkodnak; a borok sem; és szinte pontosan tudhatjuk, hogy mit várhatunk el a különböző árú palackok mindegyikétől. Valamit ezek tudnak... Egyetlen okoskodást, költői kérdést hadd engedjek meg még magamnak itt a végére, és tényleg befejezem: a magyar haraszt mér’ nem zörög??

Nem szeretek minden apró gagyi lényegtelenségről írni, de nemrég olyan élményeket éltem át, amiről egyszerűen nem lehet nem írni, nem lehet nem megosztani őket. Ha már egyszer egyedül kellett átélnem, legalább utólag megosztom.
Történetesen Franciaországban jártam, életemben amúgy először, és valahogy úgy hozta a Sors, hogy egy nap alatt három világhírű borvidéken sikerült járnom: Alsace-ban, Bourgogne-ban és Champagne-ban.

Na igen, mostanában csak nagyon jó, meg nagyon rossz dolgok történnek velem, de sebaj, már kezdem megszokni.

Jaj, már megint a bor lesz a téma – gondoljátok. Igen, ma az lesz!! Tudjátok mit? Akit nem érdekel, annak nem muszáj olvasni!! A hangoskodók, rendetlenkedők, órazavarók, rendbontók, menjenek ki a teremből! Vagy menjenek át az iwiw-re!
:)
Szóval, hogy, hogy nem, Franciaországban töltöttem majd’ két napot. Jöttömben visszafelé Angliába, muszáj volt megaludnom, és ha már így alakult, persze hogy Elzászban tettem ezt.

Hétfőn (07.16.)délután 4-re már jó előre bejelentkeztem egy naggggyon komoly elzászi pincébe, Bergheim nevű falucskába, a Domaine Marcel Deiss nevezetű pincészetbe.

Elég komoly honlapjuk van, érdemes megnézni:

www.marceldeiss.fr

Ahonnan, sajnos elkéstem, nem volt elég hajnali 3-kor indulni – nem, nem biciklivel – a magyar-szlovén határról, az embernek még így is megvan az esélye, hogy ne érjen oda du. 4-re a német-francia határra. Pedig az nincs is olyan messze... na mindegy. Mondjuk, ha ötször kell vesztegelni a 39 fokos hőségben a német autópályákon klíma nélkül összesen 3 órát, úgy már könnyű elkésni.

Igen, szégyelltem is a pofámat, késtem egy és negyed órát, a franciák (vagy németek?) nem örültek, amúgy sem tartoznak a világ legkedvesebb népei közé.
De fogadtak, bár kicsit így már kellemetlen hangulatban telt az egész. Egy fiatal, nem túl barátságos, de elég komoly tudású srác, aki amúgy a kereskedelmet - marketinget viszi a pincénél, mutatta be nekem a pincészet borait. Bár eléggé kutyafuttában, és a pincét sem nézhettem meg, csak a kóstolóterembe lettem beterelve.
Őszintén szólva én sem voltam csúcsformában azon a délután 960 km és 14 óra 40 fokban való vezetés után, épphogy elalélva, hullafáradtan, az összeeséshez közeli állapotban estem be a pincébe. Nem is írtam jegyzeteket a borokról, de biztos vagyok benne, hogy Elzász csúcsborai közül kóstolgattam aznap délután. Melyek lélegzetelállítóak voltak, mesterien kiművelt, nagyon finom (sav)szerkezetű, olajos, nagyon hosszú borok:

Riesling 2004,
Pinot blanc 2001,
Pinot gris 2001,
Gewurztraminer 2002
Engelgarten 2003,
Mambourg 2003,
Altenberg de Bergheim 2003,
Riesling Vendange Tardive (kései szüret) 1998.

Majdnem mindegyik borban jelen van a maradék cukor, még a száraz kategóriában is érezhető, de nagyon nehéz megkülönböztetni az extrakttól. Főként a P. grisben és a P. blancban. Ez egyáltalán nem zavarja a pincét, hiszen a borokban ők 15-20 évnyi potenciált látnak, a maradék cukor pedig évről-évre 1-2 grammal kevesebb lesz az érlelés során. De emellett hihetetlen illat-és ízkavalkád jellemzi a borokat: a zsálya, viola, barack gyakran felfedezhető, a Grand Cruk esetében mindez nagyon burkolt mineralitással párosul. Persze minden cru máshogy minerális, a Mambourg és az Altenberg a legmélyebben, az Engelgarten kicsit direktebben.
A rizling elegáns, közepesnél nagyobb testtel, kicsit tompa, de nem lapos savakkal, sok glicerinnel, a túlzott petrolosságot nélkülöző stílusból. Inkább a mineralitás határozta meg az illatvilágot.
Kóstoltam itt Angliában olyan ausztrál (nnnna) rizlingeket, melyek nem a savakra és a testre, hanem az illatra épülnek. Jókora petrol-illat, akkora, hogy az még egy benzinkútnak is a becsületére válna, majdhogynem orrbavágja az embert, de kétségtelenül klasszikus petrolillat. Emögött az illat mögött nincs semmi, legfeljebb érdes, karcoló savak, vékony test, émelyítő (petrol!-) íz és rövid utóíz, az extraktédesség illúziójával. (Amely persze nem is extraktédesség, hanem aromaédesség, ha egy kicsit jobban odafigyelünk.)
Az ilyen típusú rizlingek az európai (pl. rajna-menti) rizlingek paródiáinak tekinthetők. Mint a parodisták egy-egy tulajdonságot, itt a borászok a rizling egyetlen tulajdonságát, történetesen a benzinre emlékeztető illatát nagyítják fel, gondolom fajélesztők segítségével. A bor nem lesz jó, de eladható. És így éppen megfelel az angol közízlésnek: mindegy, csak a látszat legyen meg, a tartalom már úgysem érdekel senkit. Az illúziónk már megvan, hogy egy igazi jó rizlinget iszunk, az már elég. Igaz, hogy marja a bor a fogunkat, de biztos jó, mert petrolos az illata.

Akármennyire fáradt voltam, tudtam, hogy csak egy estém van Elzászban, ezt nem lehet kihasználatlanul hagyni, és, bár másnap még 900 km várt rám, aludni ilyenkor a legnagyobb bűn. Majd alszok, ha nyugdíjas leszek, gondoltam, és muszáj volt beülnöm az autóba, és bebarangolni a vidéket.
Előbb Ribeauvillé községben mászkáltam egy sort, kattogtattam a fényképezőgépet, megnéztem az amúgy elég híres, az angol piacon is nyomuló Ribeauvillé szövetkezet és bormúzeum gyönyörűszép sárga épületét, aztán ittam egy pohár rizlinget egy hangulatos étterem terszán. Frissítő, de nem könnyű bor volt komoly savakkal, semmi extra de legalább egy jó rizling. Rosszabbat sose igyunk! De lemegy a nap, nyomás Colmarba!

Már erősen esteledett, mikor beértem a városba.

Amely város nem közigazgatási központja Alsace-nak (a régió két megyében helyezkedik el, az északi az ún. Haut- (Felső) Rhin, melynek székhelye Strasbourg, de még a délebbre fekvő Mulhouse is nagyobb, mint Colmar, amely Bas- (Alsó) Rhin székhelye). De a borvidéknek mindenképpen a szívében fekszik ez a festői kis város. Mondhatni a borközpontja. Gyönyörű, fantasztikus hangulatú városka, középkori házakkal,  a központban szinte csak a jól ismert faberakásos homlokzatú ún. Fachwerkhaus-ok  találhatók, hol fehér, hol rózsa-színekben váltakozva.

Háát, ezt a cikket azóta sem sikerült befejezni.

Igaz, csak 5 hónapja volt rá!!!

Reméljük egyszer befejezi...

Egy jóbarátom kreált egy szerintem tök jól sikerült honlapot, ajánlom figyelmetekbe!

www.csorbagabor.hu

Borokról lazán, érthetően!

Egy kattintást megér! De lehet, hogy kettőt is..

Üdvözlök Mindenkit a jobb kormányos autók, a borult ég, az örökös esők, a globalizáció, a szmogok (és a sznobok), a sörök, a foci, a Forma-1, Victoria Beckham, a lóversenyek és a rossz nők hazájából!!!

Na, igen, mostanában egy kicsit keveset hallattam magamról, de higyjétek el, megvolt erre az okom, amit most asszem nem részleteznék. Sem nem volt időm, sem nem volt kedvem írni senkinek. Inkább a munkába való belefeledkezéssel voltam elfoglalva. Ami sikerült is.

Lassan (sőt: gyorsan) kezdem megszokni, hogy nem a Gyurcsány Ferit, meg a Bajnai Gordont látom minden nap a TV-ben (mert nincs is TV-m he-he:) Nem is hiányzik. Sem a TV, sem a miniszterelnök, akin még itt is röhögnek… 

Remélem jól vagytok, én teljesen. Bár nem keveset dolgozom (hetente 50-60-óra között), azért elvagyok itt a britek között.
Ezek a britek nagyon „érdekes” emberek! Mintha egy kicsit el lennének varázsolva. Igaza volt a Pellérdi Tominak. Minden úgy lett, ahogy ő azt megmondta előre.

Az angolok mindent másképp csinálnak, mint mások, Európa többi részén, meg mint ahogy logikusnak tűnne. Látszik rajtuk, hogy egy másik világban nőttek fel, abban is élnek. A lányokon is, akik olyan csúnyák, szegények, hogy néha meg is sajnálom őket. Igazából nem lennének ők csúnyák, a legtöbbjüknek szép arca van, pl., de a lányok 80%-elhízott, kövér, aránytalan, egyszerűen fogalmazva: csúnya. Na jó, vannak köztük szépek is, sőt: amelyik szép, az nagyon szép (arányuk 5% alatt), de eddig két kezemen meg tudom számolni, hányat láttam három hónap alatt. Magyarországon ehhez három óra kell, legfeljebb.

Én sejtem mitől lehet ez; nemcsak a génjeikben hordozzák a torzszülöttséget (ezer éve egymás között szaporodnak) hanem az életmódjuktól is van. Tisztelet a kivételnek, mert persze az is van! Tudom, nem szabad általánosítani…

Attól a zsírt-chipset-hamburgert zabáló táplálkozásuktól (eleve, táplálkozási kultúráról nem is nagyon beszélhetünk Angliában), meg az elkényelmesedett életüktől. A lányok 15-16 éves korukban még nagyon szépek, azt hinné az ember, hogy 21 évesek, de nem, csak 15, mert már 18, de legfeljebb 20 éves korukra kövérekké, rosszabb esetben gömbökké válnak.

A férfiak között sok a jóképű is (persze vannak koboldarcúak is, akik józanul is alkoholistának néznek ki), de a nők…. hát nem tudom. A 3 paraméter közül ami a férfiaknak fontos lehet, legalább 1, de inkább 2 mindig hibádzik. Miért van ez…?  
Persze lehet itt látni nagyon sok jó csajt is, de róluk egy idő után rendre kiderül, hogy nem angolok, sokkal inkább lengyelek, ukránok, vagy …. magyarok.
 

Vannak furcsa dolgok itt a hétköznapi életben is, amit nem értek. Azt még valahogy feldolgozom, hogy minden mértékegységük más, mint Európában általában, azt is, hogy a bal oldalon kell közlekedni (miközben az emberek 95 %-a jobbkezes, mindegy), de hogy miért folyik a víz 2 különböző kifolyócsapból, arra eddig még nem sikerült rájönnöm. Az egyikből forró víz, a másik jéghideg. Éppen nem lehet használni egyiket sem. Na mindegy.
 

Itt minden nice, minden fine, minden lovely. Legalábbis ezt hallani mindenkitől. Már cseng a fülem tőle. És tudjátok, erre én mit mondok? Hogy ez nekem felületesség. Pestiesen szólva: habiszti. Én ebben nem hiszek. Mert nem lehet minden jó.

Magyarországon egy étteremben ha valami nem tetszik egy vendégnek, akkor általában megmondja. De itt? Itt minden lovely. Pedig ugye ezt nem hisszük el? És milyen a bor? Az mindig very nice. A 75 fontos francia bor very nice. És a 19 fontos francia bor az milyen? Hát az…az very nice. Akkor mi a különbség a megítélésben? Semmi. De hogy is lenne, amikor az angol vendégek nagy része azt sem tudja mit eszik, mit iszik. Ha valaki kér még egy pohár bort, és megkérdezem tőle mi volt az előző, nagy valószínűséggel nem tudja megmondani.

Az is megfigyelhető, hogy ugyanazokban a szituációkban, azonos kérdésekre egymástól teljesen eltérő emberek pontosan azonos válaszokat adnak.
Pl. tuti, hogy megismerkedés után az első 5 mondatban szerepelni fognak a következők: „Te nem vagy francia? Honnan jöttél? Jó az angolod! Legalábbis jobb, mint az én magyarom…”
Namármost, miért kaphatunk azonos válaszokat különböző emberektől? Mert az összes válasz csak felületes beidegződés. Senkit sem érdekel, honnan jöttél, úgyis lenéznek, Te itt csak szolga lehetsz. Persze ezt senki nem mondja, de aki figyeli az embereket és a beszédhelyzeteket, megérzi ezt.

 
A másik dolog, ami idegesít, az az, hogy az angolok naponta ötször megkérdezik, hogy vagy? Ez félig-meddig a köszönés része, de válaszolni is illik rá. Persze, ebben eddig nincs semmi rossz, sőt nagyon kedves. Ha azt is hozzáteszem, hogy ugyanaz az ember kérdezi meg napi ötször, már elgondolkodtatóbb az eset. Ha még azt is hozzáteszem, hogy, higyjétek el, senkit nem érdekel, hogy vagy, lehet, hogy még megdöbbentőbb a dolog. Pedig ez van. Mert ha válaszolsz a kérdésre (nem érdemes), azt már nem hallja meg senki. Miért nem? Mert nem érdekli. Sokáig nem tudtam, kell-e válaszolni, vagy nem kell, az ilyesfajta kérdésekre. Ha nem válaszolok – bunkó vagyok. Ha válaszolok – nem érdekel senkit. Szóval csak látszat, felszín az egész.
 

Akkor mi ez?

Felületesség.

 
Na jó, mondjunk valami jót is róluk: a brit emberek általában nagyon udvariasak. A nők nagyon kedvesek (még ha csúnyák is szegényeim, mindegy), a férfiak legtöbbje meg valóban úriember, gentleman. Nagyon tudják az illemet, ezt lehet tőlük tanulni.
Az étteremben is tudnak viselkedni, nem mint Magyarország újgazdagjai. Mert gyerekkoruktól étterembe járnak, oda vitték őket a szüleik minden héten, és megtanulták, hogyan kell viselkedni egy étteremben. Persze itt a jólét nem 17 éve kezdődött, hanem vagy 350.

Meg, ha már nem is annyira értenek a gasztronómiához, legalább bort isznak a vacsorájukhoz és nem sört, legalább mindig étterembe járnak, ha csak tehetik.
A fogyasztási kultúra megvan, a borfogyasztási kultúra is. Bár néha az az érzésem, hogy inkább a költési kultúra. Igen, az angolok sokat költenek a vendéglátásra. Nem hiába akar minden bortermelő ország az angol borpiacra betörni.

Egy kicsit felülbírálva magamat, nem szabad lenézni őket azért, mert hülyék az ételekez és a borokoz (most persze megint általánosságban beszélek). Hiszen leginkább azon nemzetek fiai értenek ehhez, ahol az idők során nagyon komoly mezőgazdaság alakult ki. Pl. Franciaország, Olaszország, Spanyolország, meg Magyarország 1949-ig.

Ebben a kis szállodában – mely sokkal inkább élményeket hivatott nyújtani, mint szállást – mint a többiben is, sokféle náció dolgozik. Az alkalmazottak „természetesen” itt sem angolok, kivéve a menedzsmentet. A vezető pozíciókban angol szakemberek ülnek/állnak, és ezeket a pozíciókat valahogy véletlenül soha sem adják ki a kezükből. Akik ténylegesen üzemeltetnek, azok viszont a legkülönbözőbb országokból verbuválódtak, leginkább Kelet-Európából és a világ távolabbi részeiről. Sok itt is a lengyel (mint mindenhol), vannak indiaiak, dél-afrikaiak, az étteremben sok francia, és mi, magyarok is már négyen vagyunk, sőt a székely kollégával együtt öten beszéljük azt a nyelvet, amit senki sem ért rajtunk kívül. Egy időre mindenki el is csendesedik, amikor a melón kívül néha megszólalunk magyarul. Hallgatnak. Valami harmónia megüti a fülüket. Nem tudják, hogy lehet egy nyelv ilyen szép. J

De találunk itt még emberkéket Ukrajnából, Csehországból, sőt, Új-Zélandról is. Mindegyik másként beszéli az angolt. Akiket lehetetlen megérteni, azok az indiaiak, akiket nehéz, azok a dél-afrikaiak, meg a franciák. A francia akcentust hihetetlen nehéz megérteni. U=ü (néha ö), th=z (néha cs), au=o, h nincs, utolsó másalhangzó sosincs (tehát a can=can't, értitek, ugye??) viszont mindig van a szavak után valami oda nem illő magánhangzó.

Mondjuk, nem tudom eldönteni, melyik csúnyább, francia akcentussal beszélni angolul, vagy angol akcentussal beszélni franciául. 

Ami már néhány hét után szembetűnő volt, az az, hogy itt valami nincs, ami otthon van: stressz. Nem is tudtam már, mi hiányzik az életemből. Bár mindenkitől 100 %-os munkát várnak el, és azt be is tartatják, csak annyira terhelik a dolgozót, hogy biztosan (jól) el tudja végezni a munkáját. Mindenkinek megvan a maga kis dolga, és „csak” azt kell ellátni. De azt professzionálisan. Ha az megvan, akkor minden OK, ha nincs, akkor viszont…

Ja, és itt a jó dolgokért dicséret jár, a rosszakért jár a le….ás. Nem azért szúrják le az embert, hogy tekintélyük legyen felette. A tekintélyt a hozzáértés adja.

Hihetetlenül szabályozott a munkamegosztás. A commis de range-nak nem kell felszolgálni, a chef de range-nak nem kell a tálalópult és a vendégtér között futkározni, a felszolgáló nem nyúl a borhoz, a sommelier nem nyúl a tányérhoz. A manager és a maitre d’hotel csak rendeléseket vesz fel. Egy duty manager állandóan járkál körbe minden részlegen, és ügyel a rendre, ő mindenért felelős. A londíner is 15 percenként járkál körbe, és arra is kell ügyelnie, hogy a szállodában az összes kandallóban mindig égjen a tűz.

Meetingek trainingek hátán…Mindenre van felelős és vezető, egy kicsit néha úgy érzem, hogy túl is szerveznek mindent, túl sok a vezető, egy műszakban 4-5 manager mindig van bent az amúgy nem nagy szállodában. Egy 70 fős rendezvényt pl. 10 felszolgáló, 4-5 szakács, 1 chef, egy sommelier és vagy 4 manager (éttermi igazgató, -helyettes és a duty manager, bankett manager) felügyel. Nem nagyon spórolnak a munkaerővel, és a munkabérrel, de hát ők tudják. Bár az egész annyira kézimunka-igényes, hogy gyakran meg mégis igazat kell nekik adni: ha csak egy-két emberrel kevesebb lenne, bukna az egész rendezvény, vagy vacsora, vagy bármi.. Lehet, hogy ez kell a színvonal fenntartásához, az akár csak egyetlenegy vendégpanasz elkerüléséhez. Mindent le kell papírozni, ha egy palack bort az ember elad, 4 példányos bizonylatot kell róla írni: egy a pultosnak, egy a többieknek az office-ba, egy a recepciónak a fizettetéshez (a recepció fizettet, ami már önmagában agyrém), egy meg magának, hogy a 120 előző cetli közül el ne felejtse, mit rendeltek.

Vannak furcsa dolgok…

A szálloda…

A szálloda, ahol dolgozom, régen királyi vadászkastélyként funkcionált, valahol itt volt az egykori windsori erdő közepe. Ma utak, és kisvárosok vannak az erdő helyett, na meg autópálya, de az épület szépen megőrizte korhűségét. A régi, nagy, vastag faasztalok, a félhomály, a kandallókban pislákoló tűz, a régi bútorok, textíliák és tapéták sugározzák a középkori hangulatot, miközben a vendégek luxusszolgáltatásokat kaphatnak. Nem, nem is ez a legjellemzőbb. Inkább teljes nyugalmat, „lenyugodást” lehet itt vásárolni. Az udvarban kertészeti remekek, (2 kertész dolgozik minden nap csak a szálloda körül) rózsakert, halastó, a zöld pázsiton vadkacsák meg ludak totyognak. A környéken a fákon a mókus meg a harkály itt még természetes, néha-néha egy-egy vadnyúl is felbukkan, sőt, most, amikor hajnali 3-kor írom ezt, egy baglyot hallok huhogni. Nem rossz! Van még egy teniszpálya és egy úszómedence, de ez nem olyan érdekes.
 

A személyzet a kastély régi szárnyaiban (Dower House), illetve egy új építésű faházrendszerben (melynek a neve ötletesen: Bothy) van elhelyezve, ami 1 perc séta a munkahelytől. Én is ez utóbbiban kaptam szállást. Ez kb. olyan, mint egy belső udvaros bérház, csak egy szintes, fából van, és középen füves udvar. Ebben van 14 lakrész, 1-2 ágyas szobák, saját fürdőszobával, internettel.

Hál’ Istennek (!) a szállodánk nem tagja semmilyen globalizálódott hotelláncnak, nincs Accoros koktélszalvéta, nincs Mercure-ös tányér, de még Danubiusos borszelekció sincs! De nincs ám!

Van helyette Riedel pohár, damasztszalvéta, 3-féle dekanter, ezüst dekantálógyertya-tartó és valódi bőr - fotel a bárban. Szőnyeg az étteremben, hajópadló a folyosókon, fa a kandallókban. Kívül minden tégla, belül minden fa.

A hotel amúgy bent van Anglia 15 legnívósabb szállodája között, a Michelin is ajánlja. A konyha 2 Rosetta-t számlál, szeretnének még egyet. (3 Rosetta kb. = 1 Michelin csillag). Amennyire csak lehet, hazai alapanyagokat használnak, első osztályúakat (bár nincs kizárva, hogy ezek Franciaországban vagy mondjuk a régi Magyarországon másod-, harmadosztályú anyagoknak számítanának). A sajtok pl. csak angolok és írek. A technológia megvan, a tálalás szép, az anyaghányadok szerintem egy kicsit elnagyoltak. Szóval, egy kissé rusztikus az egész, a mennyiség is számít még. Vannak Pesten jobb konyhák, na.

Keveset írtam a szobákról, de arra most nincs idő.. 

A szálloda legnagyobbrészt (amennyire én tudom) a bankett üzletágból él, hét közben kisebb konferenciákat, hétvégente esküvőket tartanak itt. Na, ilyenkor telik meg az amúgy egyszerű, poros, kavicsos parkoló mindenféle Bentley-kkel, BMW-kkel, néha aranyszínű Rollce-Rollce-okkal, Ferrarikkal, meg amit akartok. És markáns arcú, aranynyakláncos, aranyórás úriemberek, esetleg ifjabb, jól fésült piperkőcök, Macska Jánosok szállnak ki belőlük frissen manikűrözött, frissen szolizott, halálintelligens nagymellű hölgyek társaságában.

…

 És a borlap!...

A borlap...Barátaim, egy magyar (vagy mondjuk kelet-európai) sommelier számára: hogy is mondjam csak…felüdítő, felvidító, életkedvet adó, szemeket könnybe lábasztó.

357 tétel, ebből 166 francia, 20 olasz, 14 spanyol, 4 német, 4 magyar!, és sajnos egy csomó újvilági borral. 62 Bourgogne, 52 Bordeaux, 17 Champagne, 7 Alsace, 8-féle Sherry, 11-féle portói.

Most jön a fényezés:

A Bordeaux-k 2000-től 1982-ig visszamenőleg nagy évjáratonként szerepelnek. Az 5 Premier Grand Cru-ből 3 itt van (Margaux, Lafite, Haut-Brion, …. no és d’Yquem is. A Domaine de la Romanée-Conti-tól is a 3 talán legnagyobb bor: La Tâche, Échezeaux, Richebourg. 

A nagy nevek még: Ch Ausone, Ch Pichon-Longueville, Ch L’Église-Clinet, Denis Mortet, René Engel, Dominique Lafon, Armand Rousseau, Colombo, Chapoutier, Guigal, Humbrecht. Champagne-ból Veuve Clicquot, Pol Roger, Bollinger, Ruinart, Moët, és Krug. Van még itten Gaja, Antinori, Avignonesi, Pesquera, Terrazas, Cloudy Bay, Cape Mentelle….. és még rengeteg izgalmas IGT, Premier Cru, Vin de Pays…amik kitöltik a borlap többi részét. A házi borokkal (25 féle), meg a borlap kb 1/5-ödével nem büszkélkedem, mert azok nekem nem nagyon tetszenek.

A legolcsóbb bor 20 Font körül van, a legdrágább 1450.

Minket szerényen 3 tokaji borászat képvisel: fent van a borlapon a Dobogó 2004-es Furmintja (pohárban is!) 35 Fontért, 2000-es hatputtonyosa 85-ért, egy Oremus 99-es ötputtonyos 39 Fontért no meg egy egy Royal Tokaji 1993-as Esszencia 325 Fontért nyílik ki. A 89-es Ch d’Yquem amúgy 310-be kerül.

Az olasz borok aránytalanul kis számban szerepelnek, de ahogy itt 2 hét alatt megfigyeltem, nem nagyon keresik őket. A magyar borok is…

Magyarországon amúgy sokkal könnyebben el lehet adni az olasz bort, mint a franciát, de azt is megfigyeltem otthon, hogy Magyarországon illik szeretni az olaszokat, és illik utálni a franciákat.

Itt látható igazán az angolok történelmi (kereskedelmi) összefonódása a franciákkal, a spanyolokkal, portugálokkal. Most testközelből látom azt, amit eddig is gondoltam: hogy az angolok nélkül sehol sem lenne Bordeaux, Champagne, Porto, Jerez, vagy Madeira. Hát igen. Na jó, azért valahol lenne, de hogy ők futtatták fel ezeket a híres borvidékeket, az tutibiztos. Miért híresek? Az angolok miatt híresek. Ma is ők tartják el a többségüket. Mert ha egy vacsora után édes borra terelődik a szó, az is tutibiztos, hogy az angol 10-ből 7-szer portóit kér, 2-szer Sherryt, egyszer esetleg Sauternes-t. Tokajit – ne legyenek illúzióink – csak akkor, ha beleöntöm a szájukba, vagy ha elkezdek könyörögni, hogy most az egyszer a kedvemért próbálják ki, vagy ha esetleg – ritkaság – egy hozzáértő is ül az asztalnál. Ha mégis rendelnek, akkor utána meg megérnek hálálkodni, hogy ilyen jót még nem ittak. Málaga és Marsala kiment a divatból, a rustiaknak esélyük sincs (még annyi sincs, mint nekünk J), a Cotnariról nem is hallottak soha (igaz, én sem láttam még sehol).

folyt. köv.

Feleim,

a hosszúra nyúló huzavona, interjúsorozat, próbamunka, gyötrődés, "megyek-nem megyek" után végül is megérkeztem az angolok földjére, hogy itt folytassam az én nem is olyan rég' elkezdett kis pályafutásom.
Most már - akárhogy is számolom - 7 napja vagyok itt Egham-ben, amely egy kellemes kis városka; a London nevű várostól délnyugati irányban fekszik, (a határ mintegy 15-20 km-re lehet).

A repülőutam nem volt minden izgalomtól mentes, legfőképp a leszállási szakasza. Elsőként a pilóta nem kapott engedélyt a landolásra, és alkalmunk volt háromszor megtekinteni London külvárosait, aztán meg olyan légáramlatokba került a gépünk a hirtelen jött meleg hatására, hogy még 20-30 m-rel a föld felett is azért aggódhattunk, nehogy a gép szárnya érjen először földet.

De nem így történt.

Ezért írhatom most ezt a kis blogot is.

Blog?? Már ez is blogozik? Jaj, hagyjuk már..! - gondolhatjátok most néhányan.

Na igen, a blog műfaja néhány éve már elég nagy népszerűségnek örvend, és – valljuk be – divat lett manapság blogot írni, azért akik ismernek engem, tudják, hogy semmit sem teszek divatból, sőt, ha lehet, jó messzire elkerülök mindenféle divatirányzatot, hogy még véletlenül se fussak vele össze. Néha nehéz elkerülni a vádat az általánosítás alól, és az emberre könnyen legyinthetnek egyet. „He-he, már te is elkezdtél blog-ot írni??”  (Például Londonba is divat lett menni dolgozni, én mégsem ezért vagyok itt.)

Neem, egyszerűen ezt a fórumot alkalmasnak látom arra, hogy megosszam az engem ért hatásokat, élményeket - esetleg – tanulságokat azokkal, akik kíváncsiak erre.

Ja, a lényeg az, hogy bármit lehet csinálni, ha az ember tudja, hogy miért csinálja. (Ez az aranyköpés nem tőlem származik, hanem Pellérdi Tomi barátom örök érvényű szavait idéztem).
Még Londonba menni is. Talán még blogozni is.

De térjünk vissza Angliába, illetve a lényegre, itt vagyok, jól vagyok, megérkeztem.

A Great Fosters nevű szállodában dolgozom főállásban, melynek én vagyok a sommelier-je áprilistól. A hotel Eghamtől 1 km-re található, a zöldövezetben. Nem mindennapi környék ez itt, a Londont elkerülő M25-ös autópályától nem messze, London-Heathrow repülőtértől 10 km-re, Windsortól is vagy 15-re. A királynő itt hajtja álomra a fejecskéjét minden este, a másik irányban, délre fekvő Virginia Water nevű városban meg Joe Cocker pihizik, néhány rock-legenda haverjával, akiknek kilétét nem nagyon fedik fel a helyiek. Még délebbre, Woking-ban találhatjuk a McLaren -Mercedes főhadiszállását, egy kicsit nyugatabbra terül el Wimbledon.

Elgáns környék ez a London menti néhány település (a tartomány neve: Surrey), Anglia egyik legmenőbb lakóhelye, olyan mint mondjuk a 12. kerület Budapesten. Egy kicsit furcsa is az én kis, lankás zalai dombhátakon-tölgyeseken nevelkedett lelkemnek.

Az utakon csillognak a Porsche-k és a mindenféle coupé-k, szerintem elég ha csak annyit mondok az itt élők anyagi helyzetéről, hogy Egham-ben, amely nem sokkal nagyobb város, mint mondjuk Lenti vagy Letenye, két autószalon is fellelhető.

Az egyik Ferrari, a másik Maserati.

…

Átlagban 4 percenként megmorajlik az ég, no nem a heves viharok miatt, hanem a Heathrow-ról feszálló repülőgépek zúgnak bele egyet a csendbe (ami egyébként egyáltalán nem zavaró, legalábbis számomra). A pilóták itt állítják irányba a gépeket, a keletre tartók mindig felettünk fordulnak kelet felé, 180° -os szöget lerajzolva, ha felnézünk, egyenesen húzó gépet sosem látunk, pár száz méterre felettünk manőverezőt viszont mindig. Kicsit Vecsés- vagy Zugló-feeling.

folytatás következik...