Ebben a kis szállodában – mely sokkal inkább élményeket hivatott nyújtani, mint szállást – mint a többiben is, sokféle náció dolgozik. Az alkalmazottak „természetesen” itt sem angolok, kivéve a menedzsmentet. A vezető pozíciókban angol szakemberek ülnek/állnak, és ezeket a pozíciókat valahogy véletlenül soha sem adják ki a kezükből. Akik ténylegesen üzemeltetnek, azok viszont a legkülönbözőbb országokból verbuválódtak, leginkább Kelet-Európából és a világ távolabbi részeiről. Sok itt is a lengyel (mint mindenhol), vannak indiaiak, dél-afrikaiak, az étteremben sok francia, és mi, magyarok is már négyen vagyunk, sőt a székely kollégával együtt öten beszéljük azt a nyelvet, amit senki sem ért rajtunk kívül. Egy időre mindenki el is csendesedik, amikor a melón kívül néha megszólalunk magyarul. Hallgatnak. Valami harmónia megüti a fülüket. Nem tudják, hogy lehet egy nyelv ilyen szép. J
De találunk itt még emberkéket Ukrajnából, Csehországból, sőt, Új-Zélandról is. Mindegyik másként beszéli az angolt. Akiket lehetetlen megérteni, azok az indiaiak, akiket nehéz, azok a dél-afrikaiak, meg a franciák. A francia akcentust hihetetlen nehéz megérteni. U=ü (néha ö), th=z (néha cs), au=o, h nincs, utolsó másalhangzó sosincs (tehát a can=can't, értitek, ugye??) viszont mindig van a szavak után valami oda nem illő magánhangzó.
Mondjuk, nem tudom eldönteni, melyik csúnyább, francia akcentussal beszélni angolul, vagy angol akcentussal beszélni franciául.
Ami már néhány hét után szembetűnő volt, az az, hogy itt valami nincs, ami otthon van: stressz. Nem is tudtam már, mi hiányzik az életemből. Bár mindenkitől 100 %-os munkát várnak el, és azt be is tartatják, csak annyira terhelik a dolgozót, hogy biztosan (jól) el tudja végezni a munkáját. Mindenkinek megvan a maga kis dolga, és „csak” azt kell ellátni. De azt professzionálisan. Ha az megvan, akkor minden OK, ha nincs, akkor viszont…
Ja, és itt a jó dolgokért dicséret jár, a rosszakért jár a le….ás. Nem azért szúrják le az embert, hogy tekintélyük legyen felette. A tekintélyt a hozzáértés adja.
Hihetetlenül szabályozott a munkamegosztás. A commis de range-nak nem kell felszolgálni, a chef de range-nak nem kell a tálalópult és a vendégtér között futkározni, a felszolgáló nem nyúl a borhoz, a sommelier nem nyúl a tányérhoz. A manager és a maitre d’hotel csak rendeléseket vesz fel. Egy duty manager állandóan járkál körbe minden részlegen, és ügyel a rendre, ő mindenért felelős. A londíner is 15 percenként járkál körbe, és arra is kell ügyelnie, hogy a szállodában az összes kandallóban mindig égjen a tűz.
Meetingek trainingek hátán…Mindenre van felelős és vezető, egy kicsit néha úgy érzem, hogy túl is szerveznek mindent, túl sok a vezető, egy műszakban 4-5 manager mindig van bent az amúgy nem nagy szállodában. Egy 70 fős rendezvényt pl. 10 felszolgáló, 4-5 szakács, 1 chef, egy sommelier és vagy 4 manager (éttermi igazgató, -helyettes és a duty manager, bankett manager) felügyel. Nem nagyon spórolnak a munkaerővel, és a munkabérrel, de hát ők tudják. Bár az egész annyira kézimunka-igényes, hogy gyakran meg mégis igazat kell nekik adni: ha csak egy-két emberrel kevesebb lenne, bukna az egész rendezvény, vagy vacsora, vagy bármi.. Lehet, hogy ez kell a színvonal fenntartásához, az akár csak egyetlenegy vendégpanasz elkerüléséhez. Mindent le kell papírozni, ha egy palack bort az ember elad, 4 példányos bizonylatot kell róla írni: egy a pultosnak, egy a többieknek az office-ba, egy a recepciónak a fizettetéshez (a recepció fizettet, ami már önmagában agyrém), egy meg magának, hogy a 120 előző cetli közül el ne felejtse, mit rendeltek.
Vannak furcsa dolgok…
